Több mint 30 éves háziorvosi praxis, 20 év elmélyülés a természetgyógyászatban, holisztikus orvoslás témájú szakkönyv, versek, filmforgatókönyv, 7 gyerek, legutóbb pedig személyes hangvételű könyv, a Kávémonológok.

Amikor Mangó Gabriella néhány éve egy irodalmi pályázatra jelentkezett, a női szerepek között egyensúlyozó szerzőt kitalált személynek hitte a zsűri. Pedig Gabriella nem is lehetne élőbb. Elképesztő szenvedéllyel végzi hivatását, folyamatosan képzi magát, és munkája során emberséget helyezi a középpontba. Amikor megkeresem, hogy az új könyv kapcsán interjúzzunk, pillanatok alatt kapok választ, igaz, abból is az látszik, mennyi teendője van folyamatosan.

„Persze, Barbara, hívj nyugodtan. Ha nem lesznek rengetegen a rendelőben, és ha a lányom alszik, reggel tudunk beszélni.”

Így is lett. Dr. Mangó Gabriella orvos-természetgyógyásszal új könyvéről, a koronavírus-járványról, emberséges abortuszról és arról beszélgettünk, hogy miért kell nőként még ma is kétszer annyi munkát beletenni. 

Nagyon elfoglalt vagy, tudom, köszönöm is a rám szánt időt. Ha nem jelentkezem be, hogy telne egy napod?
Dolog mindig van. A gyerekeim már nagyok, csak a legkisebb él velem, és mivel másfél éve válófélben vagyok, a munkaterápiát választottam. Korábban is nagyon fontos volt a hivatásom, de tavaly már négy helyen dolgoztam, több munkatársamat helyettesítettem, az influenzás időszakban 120-130 beteget láttunk el, de volt ez a szám 160 is.

Ez ment így egy darabig, de aztán rájöttem, hogy ebbe csak belehalni lehet,

és hogy a nagy hajtásban a spirituális részemről lekapcsolódtam, elkezdtem elveszíteni önmagamat. Úgy már nem az igazi. Kicsit muszáj volt lejjebb adni, így ma „csak” a saját praxisommal leszek elfoglalva.

Mindjárt rátérek új könyvedre, de a nagy hajtásról eszembe jut a koronavírus-járvány, főleg, mert a napokban újra téma lett a járványkezelés. Tudom rólad, hogy akkoriban szintén rengeteget dolgoztál. Mit tanultál ebből az időszakból?

Dr. Mangó Gabriella

Azt, hogy az emberek mennyire ki vannak éhezve a figyelemre és az információra. Hihetetlen módon felfutott akkor a közösségi oldalam, rengetegen kerestek meg „messenger-üzenetekben” is. Összességében egyébként azt éreztem, hogy mind nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. Orvosként egymás között adogattuk a kínai eljárási protokollokat, ha jött új információ, azt valahol elraktároztam magamban. Mivel a háziorvosi rendszer teljesen magára lett hagyva, kidolgoztam a magam kezelési rendjét, amiben a legjobb tudásom szerint próbáltam gyógyítani. Óriási vesztesége az időszaknak, hogy az emberek az egészségügybe, az orvostudományba vetett hite ingott meg, és hogy lett bennünk egy rettegés: „Jaj, csak kórházba ne kerüljek, mert ott fogok meghalni.” Másfél évig a vírusról szólt az életem. Úgy éreztem, nem szállhatok ki. Mert mi van, ha emberélet múlik azon, segítek-e? Megtettem, ami telt tőlem. 

A segítségnyújtás igénye alapvető vonásod lehet. Én a Kávémonológokat is egyfajta segítő könyvként forgattam. Csak itt nem a testi, hanem a lelki egészséggel foglalkozol. Mikor, miért kinek írtad a Kávémonológokat?
Hosszabb ideig írtam a könyvet, 5-6 éve kezdtem, és még nincs is kész, mert ennek a naplószerűségnek a hétfői és a keddjei szerepelnek a könyvben, közben már a szerda és a csütörtök is megvan. A célom, azt hiszem mindössze az volt, hogy minden napban találjunk valami jót. A könyv, még ha fel is üti benne a fejét a melankólia, és szó van benne nehéz élethelyzetekről, mégis csak olyan szöveg, amibe remélem, hogy bele lehet kapaszkodni.

A szöveget úgy írtam, ahogy én nőként gondolkodom.

Szerintem sok nő gondolkodik hasonlóan: lírai, egymásba karoló, néha kicsit csapongó képekben. Az már más kérdés, hogy néhány itt megfogalmazott pozitív gondolat utólag kissé illuzórikusnak tűnik. Egy hatalmas magánéleti változás közepében vagyok, és sok mindent átértékelek abból az időszakból is.

Mnnyire vagy benne a könyved történetfoszlányaiban?
Pontos adatot nem tudok, de sok dolog rólam szól, mások betegeim történeteiből szövődnek bele.

Akár a te történeteid, akár másokéi, az biztos, hogy nagyon bátran nyúlsz tabunak számító, vagy „csak” nehéz témákhoz. Terhességmegszakítás, súlyos baleset, féltékenység, nemi erőszak, beteg gyerek, nemi sztereotípiák.  Feltűnt, hogy milyen mély empátiával kezeled ezeket a témákat…

Dr. Mangó Gabriella: Kávémonológok, Jaffa Kiadó

Nem is tudom máshogy. Szívemen viselem az emberek sorsát, a nők gondjait, a női szerepek nehézségeit pedig nagyon átérzem. Ott van például a klimax, ami rögtön a könyv elején terítékre kerül. Nekem nagyon fáj, hogy ma egy nő a klimax eljövetelével azonnal leértékelődik. Ráadásul egy olyan világban, ahol tilos leértékelődni, hiszen mindig toppon kell lenni. Hét gyerekem van, de ettől még nagyon bánt, ha a nőkre úgy tekintenek, mintha csak a termékenységük határozná meg őket: maradjanak otthon, szüljék tele a világot. Egy nő kétszer annyira megdolgozhat a sikerért, akkor is „csak” egy nő marad, mert még a munkaerőpiac is elsősorban a termékenysége felől közelít hozzá. Fiatal? Akkor még biztosan szülni fog. Ötvenes? Öregasszony, mikor megy már unokázni?

Könyvedben azt a témát is érinted, hogy szakmailag is nehezebben veszik komolyan azt, aki történetesen nő. Te is tapasztaltad ezt?
Ez az én életemet is meghatározta, igen. Sokszor éreztem úgy, hogy tízszeresen kell bizonyítanom. Ha meg még csinosnak is találtak, hússzorosan. De sehogy se jó ám! Ha „csúnya” vagy, azért nem fognak előre tolni, ha szép, azért nem.

Mert ugye nem gondolod komolyan, hogy egy helyes arccal vagy hosszú lábbal okos is lehetsz?

Az abortusz kérdése is felmerül a könyvben, a te perspektívád pedig nagyon érdekes ebből a szempontból. Orvos, természetgyógyász és nem mellesleg hétgyerekes anya vagy.
Ez egy nagyon összetett kérdés. Ha a saját testemről van szó, azt mondom, nem vagyok „abortuszpárti”. Pedig egyszer én is majdnem elvetettem egy babát. Olyan szakasza volt az életemnek, amikor úgy éreztem, nem tudnék helytállni, túl gyorsan jött a következő kicsi. Végül nem tudtam megtenni, és azt is tudom, hogy ha megtettem volna, abba belepusztulok.

De azt is gondolom, hogy senkinek nincs joga megítélni a másikat, és a tisztelet is jár mindenkinek.

Az abortuszról is így gondolkodom. Volt olyan betegem, aki három gyerek után negyedikkel lett terhes, az élete rendezetlen volt, a gyereket az apja nem vállalta fel, nehéz anyagi körülmények között élt, örült, hogy a három meglévővel a víz felett tudott maradni. És amikor kikérte a tanácsomat, megértettem, milyen krízisben van. Azt mondtam neki, hogy menjen el, és utána gyászolja el.

Vannak helyzetek, amikor azt gondolom, nem kell a nőnek abba belehalni, hogy egyedül viszi a következményeket.

Mert az nem is kérdés, hogy a szex következményeit mindenképpen mi visszük. Mindig. Ha orvosként kérdezel, akkor azt mondom, hogy felelősnek és emberségesnek kell lenni.

Azaz?
Azt gondolom, hogy egy terhességmegszakítást nem szabad elbagatellizálni. Ez egy haláleset, és szerintem az utolsó utáni megoldás lehet csak. De azt is gondolom, hogy ha valaki erre a döntésre jut, akkor ne tegyünk úgy, mintha az ő lelke nem sérülne, vagy ez könnyű döntés volna. Orvosként tegyünk meg mindent, hogy ez a folyamat emberséges legyen. Hallok olyat, hogy a műtét után nem adnak fájdalomcsillapítót, vagy lekezelően beszélnek az érintett nőkkel. Ez megengedhetetlen. Én azt hiszem, mindent tudok pártolni, ahol az emberi méltóság megtartható, és semmi olyat, ahol ez sérül.

Sokakat foglalkoztató, a könyvben felmerülő kérdés a negyven feletti gyerekvállalás kérdése, itt is egyszerre vagy tapasztalt szakértő és orvosként szakember is. Merjünk 40 felett szülni? 
Ez is egy érdekes, a női szerepekhez kapcsolódó kérdés. Képzeld, én még most is szülnék, ha tehetném. Most érzem azt, hogy mentálisan, lelkileg érett vagyok rá. Most értékelném annyira ezt az örömöt, hogy fölösleges szabályokat nem állítanék föl, másként koncentrálnék a gyerekemre, mint fiatal koromban. Fizikailag biztosan nehezebb lenne, és ott van az is, hogy ugye fel is kellene nevelni. Ez a része viszont részben lutri.

Fiatalon is meghalnak anyák sajnos, és vannak, akik bár idősebb korban szülnek, hosszú ideig részei a gyerekük életének.

Ha én a kislányomat el tudom kísérni az ő 40-50 éves koráig, akkor azt mondom, minden rendben. De ez csak utólag derül majd ki, nem igaz? 

Még egy dologról érdekelne a véleményed. A munka és a család, ha úgy tetszik, a női szerepek összehangolása sok stresszel és még több bűntudattal terhelt dolog. Te egy komoly szakmát űzöl hivatásként, miközben hét gyereket felneveltél.  
A hivatásommal kapcsolatban mindig az éreztem, hogy az énem egyik fele, az anyaságom pedig a másik. Ha valamelyik nem lenne, sokkal kevesebb lennék. Számomra mindig a munka volt az a stabil háttér, amiből tudtam meríteni, ahol az önértékelésem mindig helyrebillent. Szerintem belerokkantam volna, ha nem dolgozom végig az életemet. Az viszont, hogy mennyi bűntudat és utólagos önemésztés gyötör néha engem is, már más kérdés. 

Kinek szánod a Kávémonológokat?
Kívülállóként szerintem te jobban meg tudod ezt ítélni. Én bennálló vagyok, és el lehet mondani, hogy elég meztelenül állok. Ha találtál benne olyan mondatot, ami megragadott, továbblökött az utadon vagy kapcsolódni tudtál hozzá, akkor rólad is szól, és akkor már érdemes volt megírni.

A női szerepekről nemrégiben Fiona McPhillips írónőt kérdeztük. 

Kiemelt kép: Sorok Péter – a képeket Mangó Gabriella bocsátotta rendelkezésünkre