Mindenki ismeri a mámorító érzést, amikor az annyira áhított vágyunk beteljesül. Ilyenkor repes a szívünk, és legszívesebben világgá kiáltanánk: igen, sikerült, megvan! Boldog vagyok! De mi történik ezután?

Nem véletlenül hasonlítják ősidők óta madárhoz a boldogságot. Sokszor váratlanul köszönt be, mintegy „szárnyakon” érkezik – de sajnos gyakran ugyanilyen hirtelen tova is röppen. A  legszebb perceinket is tudat alatt némileg megrontja, hogy érezzük e csodás állapot  törékenységét, illékony természetét. Ezért amikor igazán, felhőtlenül boldogok vagyunk,  legszívesebben örökre megállítanánk az időt. A legszebben ezt Goethe fogalmazta meg: hőse, Faust így kiált fel, mikor életében először igazán boldognak érzi magát: „a pillanathoz esdve
szólnék: oly szép vagy, ó ne szállj tovább!” Csakhogy ez hiú remény. A pillanat bizony tovaszáll: a világban velünk együtt minden mozog, sorsunk is fel-alá hullámzik. Boldogságunk lehet, hogy
másnap még tovább szépül, erősödik, de sajnos az is megesik, hogy fokozatosan fakulni kezd, hogy hamarosan már csak szép emlékként őrizzük szívünkben. Így felmerül a kérdés: vajon
mit tehetünk mégis egy örömteli, teljes élet érdekében? Vagy tegyünk le erről, elfogadva, hogy csak röpke másodpercekre lehetünk boldogok?

szörfElértük, és másra vágyunk?

Az örök boldogság titka utáni nyomozás egyidős az emberiséggel. Mióta csak ember él a világon, a leghőbb vágya megtalálni a módszert: hogyan lehetne elérni, hogy a „kék madár” – ha  egyszer végre megérkezett hozzánk – ne röppenjen tovább? Sok bölcs figyelmeztet viszont arra: eleve bennünk van a hiba, amiért nem tudjuk huzamosan megőrizni a felhőtlen boldogság állapotát. Azaz az egész rajtunk múlik – nem másokat és külső okokat kellene hibáztatnunk, amiért gyakran nem tudjuk megőrizni a boldogságot. Valószínű, hogy az emberi lélek úgy van  megszerkesztve, hogy amint beteljesül a vágya, egy darabig tud csak örülni neki. A megszerzett  boldogság egy idő után már természetesnek, később akár unalmasnak is tűnhet – így az illető  hamarosan új, megszerzendő örömforrás után néz.

Ezt a fajta telhetetlenséget már a gyerekeknél megfigyelhetjük. A hatéves Viki cseppet sem elkényeztetett kislány: szülei okosan nevelik, hozzászoktatva, hogy bizony, nem minden vágya  teljesül. Amikor azonban születésnapjára megkapta a hőn áhított emeletes babaházat, csak pár  napig játszott vele  – igaz, akkor olyan boldogan, hogy öröm volt nézni. Egy hét múlva azonban  már Viki nem törődött a babaházzal. Mikor édesanyja rákérdezett, miért nem örül már neki, így  válaszolt: „de hát én örülök, Anyu! Csak tudod, az olyan jó érzés volt, amíg még  nem volt itt a szobámban, hanem a bolt kirakatában, és én annyira, de annyira szerettem volna, hogy megvegyétek nekem… Most, hogy itt van, az jó… de most láttam egy rózsaszín biciklit a  kirakatban, ezt fogom kérni karácsonyra a Jézuskától, és olyan jó érzés, hogy most majd ezt
várhatom!”

A cikk befejezéséért lapozzátok fel a Nők Lapja Ezotériát!

Szerző: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock