Engedjenek meg egy személyes vallomást! Az ódivatú kisebbséghez tartozónak vallom magam, aki még hiszi, hogy egy kapcsolat méltósággal lezárható, anélkül, hogy belekutyulódna a történetbe egy harmadik. De nemcsak én látom úgy, a statisztikák is azt igazolják, hogy leggyakrabban mégis egy új belépő adja meg a végső lökést a lezárásához. És a gyorsan jövő boldogság ritkán adatik meg mindkét félnek egyidejűleg. Egyszer egy okos ember feltette nekem (előttem) a kérdést: az előző kapcsolat romjain ugyan hogy lehetne boldognak lenni? Most viszont tegyük fel, hogy egyelőre csak a felismerés van: a kapcsolat bástyái repedeznek, a szerelem (szeretet) elmúlt, a közös otthont szép lassan betölti a társas magány. Két igazi út van: a társkapcsolat megmentése vagy a szétválás. A többség mégis a sehová sem vezető középutat választja.

Kényelem mindenekfelett?

A szakításra nem szeretünk úgy gondolni, mint egy szükségszerű lépésre. Inkább elviseljük a langyost, a kilátástalant, a semmilyent, mint hogy túlélési stratégiákat kezdjünk el gyártani, vagy – maradva az előző példámnál – valódi védőháló nélkül kiugorjunk a semmibe. A semmibe, ahol szembe kell néznünk a félelmeinkkel és egyedülálló önmagunkkal. Nem mindig könnyű azt a határvonalat sem felismerni, amikor a kapcsolatunk már nemhogy nem épít, hanem rombol minket. A parttalan, leépítő viszonyokból viszont csak egy módon keveredhetünk ki ép bőrrel, ha nyitottak vagyunk arra, hogy megismerjük a szabadság színeit, ha a lehetőségeket is észrevesszük, nem csak az esetleges lemondásokat. Hozzáteszem, mire a társas magányból kikeveredünk, sokszor minden jóról lemondtunk már, csak egy-két szalmaszál marad, mint például az, hogy még van kivel osztozni a gázszámlán.

…

A cikk teljes egészében a Nők Lapja Ezotéria 2015/5. számában olvasható.

Szöveg: Bakos Zsuzsi életmódcoach, szupervizor

Illusztráció: Thinkstock