A gyerekek még naivan hisznek abban, hogy az elromlott dolgokat újjá lehet építeni. A négyéves Lili, amikor édesanyja elejtett egy poharat, és az darabokra tört, már kezdte volna összeszedni a szilánkokat, ezt mondta vigasztalásul: „majd én megragasztom, anyu, ne félj!” Az apró szilánkokra tört poharat azonban nem lehetett megragasztani, és amikor az érzékeny lelkű kislány ezt megértette, elsírta magát. Nehéz volt felfognia, hogy vannak dolgok az életben, amelyek visszavonhatatlanul megsemmisültek, nem lehet meggyógyítani, összerakni, visszaállítani eredeti állapotába őket.

De vajon a lélek melyik kategóriába tartozik? Olyan, mint az üveg: ha egyszer eltört, még ha nagy nehezen meg is ragasztjuk, többé már nem lesz olyan, mint előtte, és mindig magán fogja viselni a sérülések, ragasztások nyomait? Vagy ellenkezőleg, van lelkünknek egy olyan tulajdonsága, hogy a nagy fájdalmakból, csalódásokból nemcsak képes maradéktalanul felgyógyulni, de akár szebb, tökéletesebb is lesz, mint amilyen korábban volt?

„Kinyílik a valódi szemed”

A nagy gondolkodók és az ősi spirituális tanok szerint egyértelműen az utóbbi igaz. Szerintük a léleknek olykor össze kell törnie ahhoz, hogy edződjön, magasabb szintre emelkedhessen. Ha ugyanis sosem megy át ilyen „tűzkeresztségeken”, akkor puhány marad, mint az edzetlen test, és a legkisebb lökés is kibillenti egyensúlyából.

…

Ha szívesen elolvasnád a cikk folytatását, lapozz a Nők Lapja Ezotéria 2016/1. számának 30. oldalára!

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock