Ha megállunk a város főterén, igazat kell adnunk a bevezetőben leírt mondásnak. Hiszen sehol sincs példa arra, hogy öt különböző felekezet temploma ilyen békében elférjen egymás mellett. Legrégebbi közülük a katolikus Barátok temploma, amely a város védőszentjének, Szent Miklósnak a tiszteletére épült. Főoltárát úgy helyezték el, hogy a lemenő nap fénye világítsa meg. 1540-től 1564-ig ide jártak a reformátusok is, de végül 669 aranyért cserébe sikerült a török hódoltság idején saját templom építésére engedélyt kapniuk. Az Evangélikus templom 1863-ban, Ybl Miklós tervei alapján épült; a görögkeleti Szentháromság-templom ennél régebbi – a 17. századi épületet a törökök elől a városba menekülő görögök emelték, egy korábbi dzsámi romjain. És volt a városnak saját zsinagógája is, az 1970-ben Tudomány és Technika Házává átalakított, ma különböző kulturális eseményeknek otthont adó, csodaszép épület, ahol állandó kiállításon 15 Michelangelo-szobor gipszmásolatában gyönyörködhetünk. Mindegyik épület története külön regény…
Szúnyogháború
A legrégebbi legenda mégis a Déllő-tóhoz kötődik, amely Kecskemét belvárosának legjelentősebb állóvize volt. Ma a helyén a zöldfelületben gazdag Gyenes Mihály tér található. A néphagyomány szerint a pogány Ajtony ellen hadba vonuló Szent István király serege táborozott itt valamikor. A katonákat a tó mellett valóságos szúnyoginvázió támadta meg, úgyhogy a harcedzett emberek már azon gondolkodtak: megfutamodnak. Ekkor István királyunk elvonult a sátrába imádkozni, és láss csodát: rövidesen egy forgószél fuvallata elsöpörte a vérszívók hadát. A később is sok betegséget terjesztő tavat a névadó Gyenes Mihály csapoltatta le, aki nem volt akárki. Ő kezdeményezte a kecskeméti futóhomok megkötését akácfák, kanadai jegenyék betelepítésével. Rengeteget tett a városért, amely még kis testi hibáját is szeretettel teli versecskében örökítette meg: „Aki még nem látott görbében egyenest / Nézze meg a kecskeméti bírót, a Gyenest.”
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2016/3. számában olvashatjátok.
Szöveg: Balázs-Piri Krisztina
Fotó: Profimedia
