Hiába a 21. század, néha mi is értetlenül állunk a szeszélyesen viselkedő természeti jelenségekkel szemben. Igaz, a meteorológusok ma már képesek arra, hogy korszerű eszközökkel néhány napra előre lássák az időjárás változásait, de még őket is becsaphatja egy-egy gyorsan ideérkező vihar vagy hatalmas esőzés. Aligha meglepő hát, hogy a kiszámíthatatlan, mégis – már őseink által is érzékelten – körbeforgó természetet mindig is tisztelet és találgatás övezte. A legtöbb rejtélyt istenek, szellemek és egyéb természetfeletti lények tevékenységével magyarázták, akiket emberi tulajdonságokkal ruháztak fel. Féltek tőlük, és kiválasztott papok, sámánok közvetítésével igyekeztek megnyerni őket: áldozatok, imák vagy éppen varázslatok segítségével. A tét a biztonságos utazás, a háborúk szerencsés kimenetele, de leggyakrabban a mindennapi megélhetéshez szükséges gazdag termés volt.
Viharlovagok
Szinte nincs olyan ősi vallás, ahol ne találkoznánk e hiedelmekkel, amelyek még ma is jelen lehetnek bizonyos szófordulatokban. A II. világháború félelmetes japán kamikázéi – a repülőgépükkel öngyilkos merényleteket végrehajtó emberek – nevükben a viharok ősi istenét idézik: a „Kami” istenséget, a „kaze” szelet jelent, és így együtt egy fontos történelmi eseményre is emlékeztetnek. A Japánt 1274 és 1281 között kétszer is megtámadó Kubiláj mongol nagykán flottáit az „isteni szél”, egy trópusi tájfun semmisítette meg. Nem véletlen hát, hogy a lakosok istenként tisztelték az tengerre zúduló vihart. Ennél is régebbi a Közel-Kelet ősi népeinek számtalan hiedelme, amelyek mind-mind az időjárással kapcsolatosak. Még pontosabban: ott, ahol öntözéses gazdálkodás folyt, kevesebb jelentőségük volt az esőknek, mint ahol csak az égből lehulló csapadék táplálta az életet adó termést. A 3. évezred sumer birodalmában a főisten Enlil volt, a „Levegő ura”, akit egyben a föld királyának is tekintettek, neki tulajdonítva a jó és a rossz termést. A hiedelem szerint ő teremtette a világot és a növényeket, ő találta fel az ásót és az ekét. Minden év elején ő hagyta jóvá a szükséges teendőket, és jaj volt annak, aki megharagította: a bűnös emberek kiváltották éktelen haragját. A mezopotámiai vallás egyik legérdekesebb legendája a vízözönről is eredetileg Enlilhez kötődik. A történet a Gilgames eposzban olvasható, amelyet a 3. évezredig visszanyúló sumer szájhagyományok alapján ismeretlen akkád költő állított össze, és amelynek leghosszabb változatát Ninivében az i. e. 7. században élt uralkodó agyagtáblára írt könyvtárában találták meg. A vízözön történetét aztán a később íródott Biblia is átvette, csak ebben nem Enlil sújtja vízözönnel a bűnösöket, hanem Isten, s az egyetlen ártatlan embert Noénak, és nem Ut-napistimnek hívják. De vajon hogyan kerülhetett a vízözön legendája még a mai Peruban élő inkák történetei közé is?!
Az ég királyai
Hogy mennyire az időjárástól függött, milyen istenek uralták a közhiedelmet, azt talán a legjobban a Hettita Birodalom vallástörténete mutatja. A törökországi Anatóliába az i. e. 2. évezred elején érkezett népnek télen a hideg északi szél, nyáron az égető napsütés okozhatott sok gondot. Aligha véletlen hát, hogy a hettita nép képzeletében az időjárásisten, Taru állt a középpontban, „őt az Ég Királyának is nevezték. Taru bikák vontatta harci szekéren közlekedett, szent állata is a bika volt, így még a döntő csaták kimeneteléért is felelősnek tartották. Szimbolikus, hogy a hatalmas ütközet után, amelyet egy hettita uralkodó vívott II. Ramszesz egyiptomi fáraóval, és amely „döntetlenre” végződött, a békeszerződés a hettita időjárásisten és az egyiptomi napisten nevében köttettet meg.
…
A cikk folytatódik a Nők Lapja Ezotéria 2016/5. számának 73. oldalán.
Szöveg: Balázs-Piri Krisztina
Fotó: Thinsktock
