Szegény Szilveszter! 314-ben lett pápa, és 335. december 31-én hunyt el, közben számos jócselekedet hajtott végre, például lebeszélte a pestisben szenvedő Konstantin császárt, hogy kisgyermekek vérével gyógyíttassa magát. A 16. században Gergely pápa naptárreformja végül is december 31-ét tette meg e szent ember névnapjának. A múló idővel való szembenézés azonban nem a Gergely-naptárral kezdődött.

Az idő urai

Szinte minden ősi kultúrában találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy az élet egy-egy szakaszát le kell zárni ahhoz, hogy új életet tudjunk kezdeni. Őseink nem ismerték a folyamatos, „történelmi időt”, számukra minden év az újrakezdést jelentette: így születhetett az örök visszatérés mítosza. Hogy mit értenek egy éven, ez természetesen kultúrafüggő volt. Kitűzhették a napéjegyenlőség vagy valamelyik napforduló idejére, esetleg a Hold változásaitól, netán a földművelés munkálataitól, a vetéstől vagy a betakarítástól tették függővé, de a kettőt kombinálhatták is. Tudjuk: a Távol-Keleten a holdújév máig ünnep – még ha a vallásos elemek helyét átveszik is a világi programok.

A legrégebbi évzáró-évkezdő ünnepekre a Mezopotámiában fennmaradt, ékírásos szövegekből következtethetünk. Sumer nyelven zagmuknak, akkádul pedig akitunak nevezték e furcsa játékokat, amelyekben az itt lakók szerint a világ visszatért az őskáosz állapotába. A férfiak és nők ruhát cseréltek, a vigasságok helyét a kicsapongások vették át. A tüzeket kioltották, a halottak visszatértek: őket álarcos, vagy fekete-fehérre festett arcú férfiak alakították. Az uralkodóknak ilyenkor meg kellett volna halniuk, de egyetlen király sem volt olyan ostoba, hogy alávesse magát e törvénynek. Így hát kockajátékkal kisorsoltak egy „helyettest”, aki átvette az uralkodó szerepét, és minden jóban részesült – egykét hétig.

…

A cikk folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja Ezotéria 2016/6. számát!

Szöveg: Balázs-Piri Krisztina

Fotó: Thinkstock