Hogyan gondolkodtak a régiek a túlvilági létről? A legszembetűnőbb különbség az akkori és mostani felfogás közt abban rejlik, hogy míg a mai ember a földi életet tartja a legfőbb értéknek, a halált pedig egy szörnyű, elkerülhetetlen tragédiának, addig őseink pont fordítva. Ők ugyanis úgy vélték, hogy a testben töltött évek csak illuzórikusak, igazi létezésünk a test elhagyása után kezdődik. A régiek szerint a földi élet olyan, mint az alvás, az ébredés pedig az, amit mi halálnak nevezünk. Ez számunkra abszurdnak hathat, hiszen gyerekkorunk óta abban a tudatban nevelkedünk, hogy az élet jó, a halál pedig iszonyatos. Emiatt a modern embert embert állandóan kísérti a halálfélelem, még ha igyekszik is nem gondolni a „végállomásra”. Őseink azonban ettől a lelki tehertől mentesek voltak. A halál számukra nem pusztulás volt, hanem az élet kiteljesedése egy felsőbb, szellemi dimenzióban. És ami a legfantasztikusabb: a sumerok, egyiptomiak, hinduk, kelták, maják, ősmagyarok és más régi népek mind döbbenetes részletességgel ismerték ezt a különös világot: a tüzes folyókat, a krokodilos tavat, a Smaragdvárost, a kapuőr-démonokat vagy az almáskertet gondozó istennőt.

Másvilági akadályverseny

Az ókori Keleten az életet mindössze „előszobaként” fogták fel az igazi léthez képest, ami majd a túlvilágon zajlik. A sumerok és egyiptomiak szerint a Földön csak vándorként tartózkodunk, hiszen végcélunk, hogy hazatérhessünk az igazi világunkba, ahonnét valójában származunk, és ahonnét fogantatásunkkor belezuhanunk a földi testbe.

…

A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Ezotéria 2016/6. számában.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock