Egy történet szerint valamikor az 1800-as évek végi Amerikában egy falusi tanító a következő házi feladatot adta diákjainak: amikor megharagudnak, megsértődnek valakire, a nevét írják rá egy barackra, amelyet tegyenek egy ládába. Ugyanígy tegyenek a régi haragosaik esetében is, az ő nevük is kerüljön egy-egy barackra, melyet rakjanak a többi közé. A ládát pedig vigyék magukkal, bárhová is mennek. A fiatalok elkezdték szorgalmasan végrehajtani a leckét. Gyűltek is a barackok a ládákban, és sokan pár nap múlva már tapasztalták: a ládájuk tele van, alig bírnak mozogni vele. De nem volt kibúvó, cipelni kellett mindenhová a nehéz terhet a vállukon. Amikor a tanító látta, hogy a fiúk, lányok mennyire szenvednek a súly alatt, összehívta őket a tanteremben, és így szólt: „Látjátok? Csak pár napja hordozzátok a teli ládákat, és máris hogy fáj a hátatok, lábatok. Pedig mi van bennük? Nem más, mint haragtartás, amit a barackokra írtatok. Tegyétek hát le a ládát, majd járjatok nélküle, újra szabadon: ugye, milyen nagyszerű érzés?” A fiatalok egymásra néztek, és értették a tanulságot…

Tegyük le a barackkal teli ládát!

A tanító roppant szellemesen mutatta meg diákjainak: a sérelem, amelyet a minket megbántók iránt érzünk és hordozunk, súlyos teher. És miként a barackkal teli ládákat, a régi haragjainkat is teljesen értelmetlenül, fölöslegesen cipeljük magunkkal – amint azonban lerakjuk, máris megkönnyebbülünk.

Persze ezt mondani sokkal könnyebb, mint megtenni. Mindannyiunknak vannak sérelmei mások iránt, hiszen emberek vagyunk, akik egóval – éntudattal – rendelkeznek. Az „Én” pedig mindenkinek becses, mivel földi életünkben ez az, amivel azonosítjuk magunkat. És ha Énünket egy másik, idegen Én megsérti, megüti, lenézi, becsapja, megcsalja, vagy bármily negatív módon „belelép” a hatósugarába, egy roppant nyomasztó, kellemetlen érzés tölt el minket: ez a harag.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2017/1. számában olvashatjátok.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock