Budai Gergely, pránanadioktató és -kezelő a harmincas évei közepén jár, mégis olyan bölcsességgel rendelkezik, amely általában az idősebb, tapasztalt korosztályra jellemző. Tudását transzcendens módon kezeli, higgadtsággal, megértéssel fordul az emberek felé, akiken a legreménytelenebb helyzetben is tud segíteni.

– Amíg idáig eljutottam, a sorstól nem pofont, hanem pofonsorozatot kaptam. A kedvesemmel nagyon fiatalok voltunk – ő huszonkettő, én huszonöt éves –, amikor megbetegedett. Pokolian fájt a háta, ám az orvosok valószínűleg a fiatal kora miatt nem vették komolyan. Azt gondolták, hogy egy csomó okozza a problémát, ami masszázzsal felszámolható. Végül találtunk egy orvost, aki odafigyelt rá, és kiderült, a szerelmemnek lágy- és kötőszöveti rákja van. Az igazán nagy bajt a sok áttét jelentette, amelyek elsősorban az orvosok által javasolt masszázsoknak „köszönhetően” terjedtek szét a testében. Volt áttét a tüdőn, a májon, a vastagbél környékén, a gerinccsatornában, az ereken.

– A helyzete reménytelennek látszott.

– Ráadásul kiderült, hogy ez a tumor nem reagál sem a kemoterápiára, sem a sugárkezelésre. Ennek ellenére az orvosok rábeszélték mindkettőre, amitől még rosszabb lett a helyzet. Végül sor került egy öt és fél órás műtétre. A sebész csuromvizesen jött ki, és nagyon kedvesen elmondta, hogy sajnos nem tudtak segíteni. Azt ajánlotta, használjuk ki az időt, mert Zsófinak már csak két hónapja van hátra. A kedvesem teljesen leépült, csontsoványra fogyott, nem tudott járni, nem tudott az ágyban felülni, trombózis keletkezett a lábában.

– Ön hogy bírta mindezt erővel?

– Én is nagyon rossz állapotba kerültem. Elindultam Szolnokra, a szüleimhez, hogy otthon menedékre leljek, erőt gyűjtsek. Amikor beértem egy körforgalomba, hirtelen elkezdett fájni a bal oldalam, a bal kezem és lábam elzsibbadt, majd elvesztettem az eszméletemet.

– Infarktusa volt?

– Igen. Isteni szerencse, hogy olyan útszakaszon történt, amelyet éppen átépítettek. Ezért nagyon lassan vezettem, és a nem túl mély árokba futottam. Így nem lett komolyabb bajom. A második infarktus nem sokkal ezután következett. Ekkor már két éve küzdöttünk a rákkal, és én nem tudtam, hogy a fájdalmat ki kell beszélni, szembe kell vele nézni. Erősnek mutattam magam, mindent elfojtottam, ám a testem jelzett: ez nem mehet így tovább.

– Miért nem próbálták meg az alternatív gyógymódokat?

–Kipróbáltuk, hiszen ilyenkor az ember minden szalmaszálba belekapaszkodik, de sajnos ezek a módszerek a pénzről és nem a gyógyulásról szóltak. Kölcsönöket vettem fel, és ami halvány reményt jelenthetett, abba belevágtunk, de a helyzet inkább rosszabb lett. Míg egy napon kellemes megjelenésű hölgy kopogtatott a kis lakásunk ajtaján, aki azért jött, hogy Zsófit kezelje.

– Ez meseszerűen hangzik.

…

Az interjú folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2017/1. számában olvashatjátok!

Szöveg: Izing Klára

Fotó: Archív