Arra születtek, hogy másokat is a Fény felé vezessenek, és minden erejüket a többi lény tanításának szenteljék. Őket szokás Mesternek hívni – de vajon hogyan ismerhetjük fel őket?

Napjainkban különösen nagy kultusza van a „mesterkeresésnek”. Nagyon sok ember vágyik rá, hogy találkozzon a valódi szellemi tanítójával, akit a maga módján el is képzel. Keresi, kutatja, eljár ezoterikus programokra, beszélgetni próbál közismert oktatókkal – hogy aztán a legtöbb esetben keserűen csalódjon: „hiába szeretnék fejlődni, tanulni, nem jön a Mesterem!” Mi a hiba ilyenkor? Miért nem találják egyesek a vágyott szellemi vezetőjüket, és mit tehetnének annak érdekében, hogy ráleljenek? Honnan tudhatjuk, hogy eljött az idő a nekünk rendelt Mesterrel való találkozásra, és egyáltalán: milyen egy valóban hiteles Mester? Hogyan tudjuk őt megkülönböztetni a napjainkban sajnos szép számmal hemzsegő önjelölt világmegváltóktól, az „ezobizniszen” élősködő csalóktól?

Az utunkba guruló kő példája

E kérdésekre nem könnyű a válasz. Eleve nincs rá általános érvényű recept, hogy aki egy külső személy szellemi útmutatására vágyik, hogyan tudná őt megtalálni. Ám az tény, hogy érdemes a keleti filozófiákhoz fordulnunk – Ázsiában ugyanis a mai napig hatalmas múltja és kultusza van a mester–tanítvány kapcsolatnak. Itt, Nyugaton ezt az egészet egy kissé félreértve sikerült átvenni, mint sok más ezoterikus tanítást. Nálunk még mindig rengetegen azt hiszik, hogy a Mester varázsütésre megoldja életünk nehézségeit, és minden problémánkra, válságunkra, dilemmánkra – vagy csak épp egy rossz napunkra – tud valami bölcsességet, ami természetesen azonnal hat. Nos, sajnos a dolog nagyon nem így működik. Pontosan innen (is) ismerhetjük meg az álgurukat, hogy ők harsogva hirdetik: majd ők megoldják a hozzájuk szegődő tanítvány minden gondját-baját. Mindeközben pedig az igazi Mester csendben, szomorkásan mosolyog, mert jól tudja: pont a nehézségekre van szükségünk a szellemi fejlődéshez. Erről szól a buddhista példázat, miszerint egy szerzetes elbotlott, és hasra esett egy hegyi úton egy nagy kőben – feltápászkodva pedig dühösen arrébb rúgta. A mögötte érkező szerzetes ugyanúgy elesett benne, ám ő felállva a követ a homlokához emelte, és a legnagyobb tisztelettel mondta neki: „köszönöm, Mester!” Ezzel azt akarta kifejezni, hogy legnagyobb tanítóink az életutunk során felmerülő akadályok.

A cikk folytatódik a Nők Lapja Ezotéria 2017/2. számának 34. oldalán.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock