Az átoktól való félelem ismét egy olyan jelenség, amely egyidős az emberiséggel. Szó sincs róla, hogy ez csak holmi primitív őskori babona volna: a fejlett ókori kultúrákban, Hellászban, Rómában is tartottak tőle, sőt napjainkban is sokan hisznek benne, hogy így árthatnak nekik. Az sem igaz, hogy az egyistenhívő vallásokban nincs ilyen: Noé például megátkozta egyik fiát, amiért az megsértette, de még Jézus is átokkal szárított ki egy fügefát, mert nem talált gyümölcsöt rajta. Átok és átok közt persze nagy különbség van. Teljesen más egy bibliai próféta átka, mint például egy vudubábu szurkálása: a módszer és az érzelmek is eltérőek. Ahogy az, ha valakiről dühünkben ezt mondjuk: „hogy vinné el őt az ördög!”, nem említhető egy napon azzal, hogy ha tényleg szívből rosszat kívánnánk neki.

A „megátkozott víz” kísérlete

De mi is tulajdonképpen az átok és a rontás? Van-e különbség a kettő között? Nos, az ősi ezoterikus tanok szerint a rontás a tágabb kategória, amelybe sokféle „műfaj” tartozik – a két legismertebb az átok és a szemmelverés. A rontásokat általában aszerint csoportosítják, mi az átvitel eszköze, ami a másoknak szánt ártó energiát közvetíti. Ha ez a „hordozó” a pillantás, akkor szemmelverésről, ha viszont a szó, a hang, akkor átokról beszélhetünk. Az átok tehát egy verbális rontás. Tény: van olyan, hogy valaki annyira gyűlöl egy másik embert, hogy őszintén rosszat kíván neki. Sajnos az is előfordul, hogy valakinek annyira rögeszméjévé válik a gyűlölete, hogy másra sem tud gondolni, és gonosz örömet jelent neki elképzelni az illetőt különféle negatív történések áldozataként. Ilyenkor a gyűlölködő aurájából valóban torz, pusztító rezgések áradnak a „célszemély” felé.

De vajon ezek tényleg eljutnak hozzá, és árthatnak neki? Ha a Masaru Emoto professzor által végzett kísérletre gondolunk, akkor a válasz igen lenne. Ennek során a résztvevőket arra kérték, gondoljanak valakire szeretettel, majd egy másik emberre haraggal. Az illetőt mindkét esetben egy, a valóságban is előttük álló pohár víz képviselte, az érzéseket arra kellett kivetíteni. A gyakorlat után a professzor megvizsgálta az összes víz molekulaszerkezetét, s döbbenetes dolgot tapasztalt. A szeretettel „kezelt” vízben a kristályrácsok gyönyörű harmóniába rendeződtek, míg azokban, melyekre a résztvevők haraggal és gyűlölettel gondoltak, a molekulák eltorzultak, kristályszerkezetük szétesett. Emoto professzor is megjegyezte: még szerencse, hogy csak egy pohár víz lett az „áldozat”, de mi lett volna, ha valóban egy másik ember felé küldik ezeket az érzelmeket?

…

A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Ezotéria 2017/4. számában.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstcok