„Ha kimondom, megteremtem!” Spirituális körökben sokan tudják ezt, mivel manapság az ősi tanítások reneszánszát éljük. Márpedig ezek a világ minden kultúrájában egyöntetűen vallották: bármilyen szó kimondásával abban a pillanatban mágikus módon létre is hozzuk azt, amit a szó jelent. Természetesen mindez finom, éteri síkon zajlik, és nem a durva anyag szintjén kell elképzelni. Ma már hiába kiáltanánk el magunkat egy esős napon, hogy „Napsütés!”, nem biztos, hogy ettől kiderülne az ég – noha a mítoszok szerint a régibb világkorszakok emberisége erre is képes volt. Nekünk ez már azért megy kevésbé, mert auránk sokkal kisebb és gyengébb, de ettől még a szavak teremtő ereje ma is működik – a „Napsütés!” kimondásával, ha nem is magát a napsütést, ám annak rezgését, energiáját valóban létre tudjuk hozni. De vajon mi történik, ha ezt a szót – vagy bármelyiket – csak leírom egy papírra? Ekkor is igaz, hogy jelképes értelemben megteremtem? Nos, erre ismét az ősi spirituális tanok adnak egyértelmű választ: igen, írás esetében is ugyanúgy működik a szavak teremtő ereje. Igaz, itt hiányzik a hang által biztosított rezgési energia, cserébe azonban „belép” az írásban rejlő mágikus erő. Az írás ugyanis önmagában véve varázslat, nem véletlen, hogy az ókori mítoszok mindig a mágia istenének tulajdonítják a betűk, az ábécé feltalálását – mint például Egyiptomban Thotnak.
Az ankh-kereszt, mint az élet írásjele
Az egyiptomi hieroglifák egyben mágikus szimbólumokként is szolgáltak. Tipikusan ilyen a híres ankh-jel, melyet a legtöbben egyiptomi vagy kopt kereszt néven ismernek: ez az a bizonyos keresztforma jelkép, amelynek a teteje kulcsszerű hurokban végződik. Kevesen tudják azonban, hogy ez egy írásjel, egy hieroglifa, melynek a hangértéke ankh, ami így önmagában „élet”-et jelent, de szótagként egyéb szavak írásában is felhasználták. Amulettként is közkedvelt volt, mivel hitük szerint mágikus analógia révén az élet energiáját sugározta, ezért is tettek kerámiából vagy lazúr kőből készült kis ankh-amuletteket a koporsókba, hogy örök élethez segítsék a halottat a túlvilágon.
De nem csak az egyiptomiaknál számítottak mágikus ábráknak az írásjelek. A germánok például szintén előszeretettel használták varázslásra, jóslásra is a rúnaábécé betűit. A csatába induló harcos védelmező rúnákat vésett fegyverére, a sírkövekre pedig olyan betűket, feliratokat faragtak, melyek a rúnák misztikus erejével segítették elő, hogy az elhunyt odaát a Hősök Csarnokába jusson.
Az írásmágia igazi mesterei azonban a kabbalista rabbik voltak. A héber hagyományt át- és átszövi a hiedelem a betűk szentségében, aminek legszebb megnyilvánulása, hogy magát Istent is négy írásjel képviseli. Ez a híres tetragrammaton, azaz „négy betű”, a YHVH, melyet Jahve-ként ejtettek. Azazhogy csak ejtettek volna, ha szabad lett volna: az Úr nevét ugyanis tilos volt csak úgy kimondani vagy leírni. Kizárólag a főpap tehette meg évente egyszer, de erre is a legszigorúbb szabályok vonatkoztak.
…
A cikk folytatódik a Nők Lapja Ezotéria 2017/4. számában.
Szöveg: Magyar Diána
Fotó: Thinkstock
