Mindig is tudtuk, hogy létezik bennünk valami, ami ha tükör elé állunk, azt mondatja velünk: „Én”. Egy láthatatlan, megfoghatatlan energia, amely nem a test működésének terméke, inkább fordítva: ő tartja működésben a testet. És amikor meghalunk, nem azért lesz mozdulatlan, tehetetlen a testünk, mert már nem termeli többé ezt az energiát, hanem azért, mert ez a valami – ami fogantatásunk óta működtette – távozik belőle, magára hagyva a testet. Sokféle neve van: lélek, szellem, tudat, egó és egyebek. Ezek nem ugyanazt jelentik – akik járatosabbak a spirituális tudományokban, megkülönböztetik a lelket például a szellemtől –, de mivel a köznyelvben a lélek a legelterjedtebb, praktikus ezt használni. Ha ugyanis azt mondjuk, lélek, az emberek többsége rögtön arra gondol, ami őt belülről élteti, aminek révén szeretni, félni félteni, irigykedni vagy örülni tud, és amit ha megsértenek, sokkal jobban tud fájni, mint a test.
A bennünk lévő energia
Mivel a nyugati tudományt a materialista dogma uralja, elvárt lett tagadni a lélek létezését. Ennek ellenére mindig voltak tudósok, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy kísérletezni kezdjenek a lélek kapcsán, vállalva a szalonképtelenné válást, megbélyegzést. Az angol pszichológus, William McDougall például fanatikusan hitte, hogy ha létezik a lélek, kell lennie tömegének is. Ezért feltételezte, hogy a halott testsúlya picivel „megkönnyebbül” az eredetihez képest, és elhatározta, hogy ezt be is fogja bizonyítani. McDougall minden követ megmozdított, hogy megengedjék neki a kórházban, haldoklók ágyánál való kísérletezést. Sikerült is ilyen lehetőséghez jutnia, így kipróbálhatta banális módszerét: megmérte a haldoklók testsúlyát életük utolsó perceiben és a halál beállta után. Szerinte a holtak minden esetben mintegy 21 grammal könnyebbek voltak az élőknél, tehát ennyi lehet a lelkünk súlya. McDougall kísérletei inkább csak tudománytörténeti szemszögből érdekesek, hiszen ma már tudjuk: az energiának nincs tömege, csak az anyagnak. A lélekkel kapcsolatos kutatások immár más irányból közelítik meg a kérdést, és sokkal meggyőzőbb eredményekre jutnak. Például a világhírű Masaro Emoto professzor bebizonyította, hogy emberi gondolattal, érzelmekkel hatni lehet a vízmolekulák kristályszerkezetére. A vízkristályok eltorzulnak, ha haraggal gondolunk rájuk, és gyönyörű mintázatba rendeződnek, ha szeretetet sugárzunk feléjük – márpedig ez esetben muszáj léteznie bennünk egy energiának, amellyel hatni tudunk az anyagra. Nem más ez, mint amit millió egyéb neve mellett léleknek szoktunk hívni.
A világ első aurafotója Emoto kísérletei ugyanazt támasztják alá, amit az étel felszentelésének szokása a vallásokban ősidők óta ismer: felfokozott lelkiállapotban – például transz, ima, révület során – képesek vagyunk befolyásolni az anyagi világot is. Ezt csakis azért tehetjük meg, mert működik bennünk valami, ami nem anyag, hanem valami annál hatalmasabb: energia. Létezésére valódi, közvetlen bizonyítékot egy szovjet mérnök, Szemjon Kirlian (1898–1978) talált, így ő lett az első materialista tudós, aki akaratán kívül épp az ezotéria tanait igazolta. Kirlian 1939-ben laboratóriumában túl közel nyúlt egy elektródához, ami mellett egy filmlemez feküdt. Megrázta az áram, és mikor magához tért a fájdalomból, észrevette, hogy a kisülés ráégette a keze képét a lemezre. De nem ez volt a megdöbbentő, hanem az, hogy a kéz képmását egy halvány, derengő körvonal vette körül. Kirlian ettől kezdve egész életét e különös erőtér kutatásának szentelte, melyet EEM-nek, Emberi Energiamezőnek nevezett el – noha később rájött, állatok, növények és tárgyak körül is van ilyen. Ezért végül inkább már aurának hívta, és e név vonult be a köztudatba, mint a lélek kisugárzása, tükröződése.
A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2018/01. lapszámában olvashatjátok!
Szöveg: Magyar Diána
Fotó: Thinkstock
