Az alvással kapcsolatos rendellenességeket mindig is misztikus hiedelmek övezték. Ez érthető, hiszen maga az alvás egy olyan tudatállapot, amely valahol az élet-halál határmezsgyéjén helyezkedik el: nem véletlenül ikertestvérek a görög mitológiában Hüpnosz, az Álom, és Thanatosz, a Halál. Így az alvás anomáliái, mint például a lidércnyomás, az álmunkban beszélés vagy az alvajárás, különösen kísértetiesnek tűnhet. Közülük a legtöbb félreértés az alvajáráshoz (latinul: somnambulancia) fűződik. Ezért rémül meg az emberek többsége, ha életében először találkozik egy érintettel, vagy épp őt figyelmezteti valaki a reggelinél, hogy éjjel furcsa kirándulást tett a házban, netán nem az ágyában ébred. Tény, hogy külső szemmel az alvajárás furcsa, ijesztő látvány – gondoljunk itt az üres tekintetre, a céltudatos mozdulatokra és a tudatra, hogy az illető nincs magánál. De vajon mit tehetünk ilyenkor? Hogyan viselkedjünk az alvajáróval éjjeli „akciója” alatt, illetve másnap? Megemlítsük neki, hogy mit csinált, vagy inkább hallgassunk róla? Veszélyes-e az alvajárás? Betegség-e az alvajárás? Gyógyítható-e az alvajárás? És vajon mi állhat a jelenség hátterében, miért lesz valaki alvajáró, más pedig miért nem?
Félresikerült asztrálkivetítés?
Mielőtt megpróbálnánk válaszolni, röviden nézzük meg, hogyan vélekedtek a történelem során az emberek az alvajárókról!
Az ókoriak úgy hitték, egyes emberek érzékenyebbek a Hold energiáira, különösen teliholdkor. Ilyenkor nem tudnak ellenállni a Hold hívásának, ezért kelnek fel, végeznek transzállapotban különféle cselekményeket, amit a hiedelem szerint a holdistennő – a római mitológiában: Luna – parancsára tesznek. Innen az alvajárók régi megnevezése is: lunatikusok.
A középkorban főleg az foglalkoztatta a tudósokat, vajon egy alvajáró felelős-e az ebben az állapotban elkövetett tetteiért. Végül V. Kelemen pápa ítélt: mivel nincs tudatánál, nem lehet bűnös, és nem büntethető. Az újkoriakat viszont inkább a jelenség orvosi és pszichológiai oldala érdekelte. C. G. Jung volt az első kutató, aki felvetette a spirituális okot, azt állítva: az alvajárók két dimenzió közt tartózkodnak: a mi valóságunk és egy másik, ismeretlen világ között.
Arra, hogy miért is kerülnek ide, a svájci pszichológus azt a választ adta, hogy alvás közben normál esetben az asztráltest elhagyja a testet, de ez bizonyos embereknél néha nem sikerül. Ilyenkor az asztráltest kétségbeesetten próbál szabadulni a fizikai testből, ám az nem engedi, a „vergődő” asztráltest pedig átveszi az elme feletti irányítást. Ez okozza, hogy bár az illető nincs magánál, mégis automatikusan olyan cselekményeket végez, amelyek az ébrenléti állapotára jellemzők – azaz „alvajár”. Jung szerint tehát az alvajárás nem más, mint egy hibásan végrehajtott asztrálkivetítés.
A tudományos magyarázat kicsit másképp hangzik, bár nem feltétlenül zárja ki az előzőt. Eszerint ez az idegrendszer átmeneti zavara, amikor a test valamiért hamarabb ébred, mint a tudat, ezért kezd gépies, ám öntudatlan cselekvésbe. A kutatók megfigyelése szerint az alvajárók tudata valóban mintha „beszorult” volna az ébrenlét és egy nagyon mély transzállapot közé – ez akár jelentheti ugyanazt, mint Jungnál a szabadulni kívánó asztráltest „vergődése”.
…
A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria 2018/04. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 18-tól keressétek az újságárusoknál!
Szöveg: Gál Ildikó
Fotó: Thinkstock
