Egy brit kutatásban 2000 nőt faggattak az önbizalmukról, az eredmény pedig lesújtó volt: 92 százalék vallotta azt, hogy szorong, kritikus helyzetben lefagy, és egész biztos benne, hogy az élete minden területén hátráltatja, hogy nem bízik eléggé önmagában. A női önbizalomhiány hátterében a leggyakrabban a külső megjelenés van, a megkérdezettek fele legalábbis ezt állította. Pedig a külsőségek valójában csak egy nagy csomag részei egy olyan világban, ahol folyamatosan mások elismeréséért, figyelméért, szeretetéért küzdünk. Hibásan, mégis kivédhetetlenül.

A külső hatások erejét nem lehet elvitatni. Kivel ne fordult volna már elő, hogy napokig őrlődött egy kritizálás miatt, vagy teljesen kivirult egy jól irányzott bóktól? Hatunk egymásra, és ez hatalom, még akkor is, ha sokszor nem jól sáfárkodunk vele. Dr. Törőcsik Mária trendkutatóval beszélgettem nemrég, és ő fogalmazta meg briliánsan az értékeinkhez való viszonyulás jelentőségét: az egyensúlyteremtéshez más kompetenciákra van szükség, mint a munkában való érvényesüléshez, de a mai nő már ezeket a képességeket is alkalmazni tudja. És az erős nőhöz legfőképpen sziklaszilárd önértékelést társítunk, pedig a szuperképessége nem feltétlenül az önmagába vetett rendíthetetlen hit… Sokkal inkább az, hogy jól megválogatja, kinek a véleménye számít igazán, vagyis csak azoknak az embernek a tükrében vizsgálja magát, akiket méltónak talál erre.

Ha bántasz, nem tisztellek!

A dicséret egyik funkciója, hogy segítsen ráismerni, milyen lehetőségek rejlenek bennünk, de ez csak akkor lehetséges, ha a bókoló valóban egészében lát bennünket, és nem a saját elképzeléseit tartja szem előtt. Gondoljunk csak a gyerekkori dicséretekre, amikor a szülők mindig azokra a tulajdonságainkra reflektáltak, amelyek számunkra fontosak voltak például a tanulmányaink szempontjából. Mi ezzel a probléma? Ha a szüleink mindig csak a teljesítményünket ismerték el, azzal azt üzenték, hogy kizárólag akkor érdemlünk dicséretet, ha jól sikerült, amit csináltunk. Pedig ennek elég erőteljes hatása lehet az egész későbbi életünkre, és sok-sok energiába kerülhet felülírni a hibás programokat. Ez ugyanis azt eredményezheti, hogy nagyon magasak lesznek az elvárásaink önmagunk felé, nem fogjuk értékelni a kisebb sikereinket, és rettegünk majd attól, hogy ha hibázunk, elveszítjük a környezetünk figyelmét, szeretetét. Még veszélyesebb elvárás gyerekként azzal szembesülni, hogy valamiben a legjobbak legyünk. Ebben ugyanis túl sok az önbizalomromboló összehasonlítás (hiszem, hogy sokkal magabiztosabbak azok, akik nem méricskélik magukat másokhoz), ráadásul elterelik a figyelmünket arról, hogy valóban kihozzuk magunkból a maximumot. Meg kell tanulnunk kezelni a negatív kritikát is, amiben az is benne van, hogy ne tűrjük el a felesleges bántást, hanem megfelelő önismerettel és önbizalommal lépjünk fel azokban a helyzetekben, amikor valaki kizárólag a hibáinkat veszi nagyító alá. Ilyen szituációval akár a munka világában, akár a magánéletünkben találkozhatunk, és fontos azt erősítenünk magunkban, hogy a romboló visszajelzés adójának nem jár tisztelet vagy elismerés. Azoktól tudunk tanulni, akik úgy tálalják a véleményüket, hogy úgy érezzük, mindez értünk van, és nem ellenünk.

…

A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria 2018/04. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 18-tól keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Bakos Zsuzsi életmódcoach, szupervizor
Fotó: Thinkstock