A pánikbetegség nem újkeletű jelenség. Nem „divat”, és nem is civilizációs betegség: már Hippokratész is említi. Maga a pánik szó is a görög mitológiára vezethető vissza, Pán pásztoristen nevére, aki szörnyű hangjával „páni félelmet” váltott ki istenekben és emberekben egyaránt. A mítoszok szerint ez nem a szokásos félelemérzet, hanem egy sokkal borzalmasabb, bénító rettegés volt, és valóban ez a pánikroham jellemzője.
A pánikroham és a pánikbetegség azonban nem azonos. Sokan élnek át egy vagy több rohamot életük bizonyos szakaszában, majd ezek elmaradnak úgy, hogy az illető nem válik pánikbeteggé. Mások pedig minden előzmény nélkül rögtön az „igazi” pánikbetegség tüneteit produkálják. De akárhogyan is jelentkezik, általában az első roham a legsokkolóbb élmény, amire az egyik leghíresebb pánikbeteg, Jean-Jacques Rousseau francia filozófus 1776-ban így emlékezett vissza: „Egy reggel, amikor nem is voltam rosszabbul, mint máskor … egész testemben hirtelen megfoghatatlan változást éreztem. Leginkább valami viharhoz hasonlított, ami a véremben kerekedett, és egy pillanat alatt átjárta tagjaimat. Ütőereim oly erőteljesen lüktettek, hogy ütésüket nemcsak éreztem, hanem hallottam is. Hatalmas fülzúgás társult ehhez, … a zaj olyan erős volt, hogy a hallásomat is eltompította… Megítélhetik megdöbbenésemet és rémületemet: azt hittem, belehalok.”
Félek – pedig tudom, hogy nincs mitől
Akinek sosem volt ilyenben része, az is elképzelheti, milyen lehet, amikor józan elménk tudja, hogy nem vagyunk veszélyben, és mégis hatalmába kerít egy parttalan, megfoghatatlan rettegés. A betegek erről így számolnak be: „Az a legrosszabb az egészben, hogy félek, miközben tudom, hogy nincs mitől féljek.” A pszichiátria ezért a pánikbetegség okát a vészreakció idegrendszeri zavarában látja, melynek során a tudatos én és a tudatalatti ellentmondásba kerülnek egymással. A tudatos én tudja, hogy nincs veszély, ám a tudatalatti valamiért mégis azt hiszi, hogy van. De vajon mi készteti erre?
A legfontosabb, hogy tisztában legyünk vele: a pánikbetegség nem elmebaj, és bár az érintettek gyakran félnek ettől, nem lehet tőle „megőrülni”. A betegek többsége racionális, értelmes ember, akik gyakran sikeresek és boldogok. Azazhogy boldogok lennének, ha a rohamok nem tennék tönkre az életminőségüket, gyakran úgy, hogy szociális kapcsolataik, munkahelyük, tanulásuk is veszélybe kerül.
Lássuk a száraz tényeket: az emberek mintegy 10 százaléka életében már egyszer tapasztalt pánikrohamot, a valódi pánikbetegség a lakosság 2-3 százalékát érinti. Nőknél csaknem kétszer gyakoribb, mint férfiaknál, ami valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a nők idegrendszere érzékenyebb. A pánikbetegség általában 25 és 40 éves kor között jelentkezik, tehát tipikusan erejük teljében lévő felnőttek szenvednek tőle. A roham hirtelen kezdődik, többnyire 10 percen belül tetőződik, és körülbelül fél órán át tart, de az is előfordul, hogy napokon át zajlik. Levonulása után a betegek apátiás kimerültséget, ürességet éreznek. Sokféle formát ölthet, a legtipikusabb tünetek a következők: intenzív rossz közérzet (rosszullét), menekülési késztetés, erős félelem a kontrollvesztéstől, megőrüléstől, megsemmisüléstől, légszomj, gyors szívverés, izzadás, remegés, émelygés, hányinger, hőhullámok, elgyengülés, gombócérzet a torokban. A betegek egy idő után magától a rájuk törő félelemtől félnek, így ördögi kör alakul ki.
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2018/04. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 18-tól keressétek az újságárusoknál!
Szöveg: Gál Ildikó
Fotó: Thinkstock
