Évszázadokon át a keresztény egyház kissé bizalmatlanul fogadta a Mária-csodákat és jelenéseket: csalókra, jobb esetben csak túlbuzgó hívőkre gyanakodtak, akik tévednek, vagy képzelődnek. Az óvatosság fő oka az volt, hogy a csodák tanúi az egyház számára furcsa módon nem teológusok vagy egyházi méltóságok, hanem egyszerű, gyakran írástudatlan emberek – parasztok, pásztorok, nők és gyerekek – voltak. Érthetetlennek tűnt, hogy az isteni hatalom miért pont őket választaná ki, hogy üzenetet közvetítsenek az emberiségnek. Pedig ez spirituális szemszögből teljesen természetes. Az egyszerű emberek ugyanis, akik a világegyetemmel még szoros harmóniában élnek, fogékonyabbak a természetfeletti élményekre, mint a műveltek, akik gondolkodását már a józan logika uralja. Egy iskolázott ember sokkal kétkedőbben áll a csodákhoz, ugyanakkor például egy természetközelben élő pásztor nyitottabb az olyasmire, ami az anyag törvényei szerint teljes képtelenség volna – márpedig a Szűzanya csodái pontosan ilyenek.
Köpeny a negyedik dimenzióból
A Mária-csodák előképei már az ókori mitológiákban felbukkannak. Az egyiptomi Szűzanyáról, Ízisz istennőről például úgy hitték: szobrai – a későbbi könnyező Madonnákhoz hasonlóan – igazi könnyekkel siratják meggyilkolt férjét, Oziriszt. Közös vonásuk az is, hogy akik látomásban találkoztak Ízisszel, betegségeik elmúltak, az istennő lába nyomán gyógyító források fakadtak – akárcsak Szűz Mária csodáiban.
Szintén egy ősi istennő képe sejlik fel minden idők egyik leghíresebb, legizgalmasabb Mária-jelenésében. 1531 téli napfordulóján egy indián származású tehénpásztor, Juan Diego a Mexico City melletti Tepeyac-dombon járt, amikor egy éterien szép arcú, fénylő köntöst viselő nő bukkant fel előtte. „Szűz Mária vagyok”, mondta, és arra kérte Diegót, adja át üzenetét a püspöknek: „ezen a helyen építsenek templomot nekem”.
A döbbent férfi azonnal felkereste a püspököt, aki nem hitt neki. Bizonyítékot kért tőle, hogy nem csak képzelődött. Az indián erre visszament a dombra, ahol a Szűzanya ismét megjelent, arra kérve, hozzon neki a szemközti hegyről rózsákat. Diego ezt lehetetlennek tartotta, hiszen azt a hegyet egész évben hó borítja, ám mikor felment, csodálkozva látta, hogy a havasi réten valóságos rózsakert nyílik. Leszedte, köpenyébe burkolta a virágokat, és újra a püspökhöz ment. Gondolta, ez talán meg fogja őt győzni róla, hogy igazat mond. Így is történt. Amikor Diego a püspök előtt szétnyitotta köpenyét, a rózsák a földre hulltak. Ekkor mindketten döbbenten látták, hogy a köpeny szövetén egy gyönyörű női arc bukkan fel, amely azóta is látszik a Mexikó nemzeti ereklyéjeként őrzött ruhadarabon. A tudomány értetlenül áll előtte, mert Diego köpenye dacol a fizika törvényeivel: hőmérséklete állandóan 36,6 Celsius-fok, mint az emberi testé, ezenkívül a Mária-kép alhasánál a szövet pulzál. Megmérték: percenként 115-öt ver, ami nagyjából egy egészséges magzat szívverésével azonos.
A Szűzanya képmása továbbá gyakran könnyezik, szemét mozgatja, ránéz az előtte állóra. A nőalak ruháján látható csillagok, csillagképek pedig asztronómiai pontossággal tükrözik az égbolt helyzetét Mexico City szélességi övén, a téli napfordulón. És ha még nem lenne elég a csodákból: a vizsgálatok szerint az ábra nincs az anyagban, nem sík-, de nem is térbeli, hanem valamiképp négydimenziós, azaz „kívül esik a világunkon”.
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2018/05. lapszámában olvashatjátok el. A magazint szeptember 18-tól keressétek az újságárusoknál!
Szöveg: Magyar Diána
Fotó: Thinkstock
