„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.” Ez John Lennon megállapítása, aki minden idők egyik legnagyobb zenészeként maga is a hangok „mágusa” volt. Szavai igazságával pedig az emberiség ősidők óta tisztában van, és különféle célokra használja a titokzatos erőt, amely a zenében, hangokban lakik.

De vajon hol lapul ez az erő? Mitől olyan varázslatosak a hangok? Miért leszünk egy-egy dallamtól talpig libabőrösek, és mi rejlik az olyan zenében, amelyet akárhányszor hallunk, megrázóan, felkavaróan hat ránk? Mi az oka, hogy egyes dalok látszólag nem is szomorúak, mégis mély bánatot keltenek bennünk? És hogy létezik, hogy ugyanaz a muzsika, amelyet az egyik ember melankolikusnak érez, a másikat épp ellenkezőleg, felderíti?

Ezekre a kérdésekre ősidők óta nincs válasz. A zene őrzi titkát, és a legbölcsebb emberek is csak annyit tudnak róla megállapítani: van benne valami misztikus, valami „isteni”. Talán azok járnak legközelebb az igazsághoz, akik a hangokat az univerzum titkos nyelvének mondják, amelyen meg lehet szólaltatni azt, ami egyébként kimondhatatlan – sőt, akár túlvilági dimenziókkal lehet rajta keresztül felvenni a kapcsolatot.

Énekeljük létre a világot!

A legrégibb írásos hagyományok is, mint például a hindu Upanisadok, azt állítják: Isten a világot hang által teremtette. Ez az Om kettőshangzó volt, melyet a teremtő hosszasan mormolva-zümmögve ejtett ki, ezáltal pedig „világra énekelte” az univerzumot. Az Om-ot ezért a hinduk máig a teremtés kódjaként tisztelik, amelyet, ha valaki recitál, hitük szerint eggyé válhat Istennel.

A világteremtő hang legendája szinte az összes népnél megtalálható. A finn eposz, a Kalevala hőse, Vejnemöjnen varázslatos hárfajátékával és énekével hozta létre a Napot, a Holdat, a csillagokat, nyírfát, medvét, patakvizet – mindent. De még az ókori Egyiptomban is felbukkan a hiedelem: Geb, az ősisten vadlúd képében repült végig az addig csendbe burkolózott sötétségen, és felgágogott. Hangjától hirtelen fénybe borult a mindenség: megszületett a világ.

Az emberek ősidők óta zenével, mantrával, zsolozsmával próbáltak kapcsolatot teremteni a felsőbb szférákkal. A hívő zsidók a híres Sema… kezdetű imát egy fel-alá hullámzó dallamba „csomagolva” ejtik ki, mert így az Úrhoz még könnyebben eljut hitvallásuk: „Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!” Ugyanezt a célt szolgálja a buddhistáknál az „Om mani padme hum” mantra vagy a keresztények zsoltárai.

Azzal, hogy a zenében van valami földi ésszel felfoghatatlan titok, az ókori filozófusok is egyetértettek. Platón és Pitagorasz szerint a hangok valójában a mindenséget felépítő ősprincípiumok: Isten a teremtés építőkockáiként használja őket, harmóniájuk pedig maga a kozmikus rend. Pitagorasz azt tanította: létezik egy különleges dallam, amelyet emberi füllel nem, csakis a felsőbb énünkkel érzékelhetünk.

Ez a teremtés titkos kódja, amely által Isten létrehozta és működteti az univerzumot: az úgynevezett szférák zenéje. Ez ugyanazt „tudja”, mint a hindu Om: így Isten „hullámhosszára” csatlakozhatunk, egyesülhetünk Vele, ezáltal végleg kiszabadulva a reinkarnációs körforgásból.

…

A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria 2018/05. lapszámában olvashatjátok el. A magazint szeptember 19-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Magyar Diána
Fotó: Thinkstock