Valószínűleg nincs olyan ember a Földön, aki valamilyen formában ne találkozott volna vele. Karácsony közeledtével a legtöbb országban tömegével bukkannak fel „alteregói” áruházban, játékboltban, utcán, akik piros kezeslábasban, vattaszakállal, jóságosan brummogó hangon teszik fel a megilletődött gyerekeknek a kérdést: „no, és jó voltál?”. De mesekönyveknek, karácsonyi családi filmeknek is népszerű hőse, csokiból gyúrt, színes-csillogó sztaniolba burkolt figurája pedig a fogyasztói társadalmakban már nyár végétől elárasztja a szupermarketek polcait.

Igen, a Mikulásról van szó. A név hallatán legtöbbünkben nosztalgikus emlékek ébrednek gyerekkorunk óvodai ünnepségéről, amikor a jóságos apóka zsákja mélyéről szaloncukrot – vagy a róla elnevezett csomagot – osztogatott a lurkóknak, akik ezt kis műsorral köszönték meg. Csak a szemfülesebbeknek tűnt fel, hogy a Mikulásnak ugyanolyan a cipője, mint a gondnok bácsinak…

A jóságos püspök és a szegény lányok

Manapság a Mikulást a gyermeki gondolkodás fokmérőjének szokás tartani: addig vagyunk kicsik, amíg hiszünk a létezésében, és onnantól számítunk „nagynak”, amikor már nem. A „nagyok” ugyanis állítólag már rájöttek: Mikulás nincs, soha nem is volt, hiszen máskülönben hogyan lehetne belőle december első napjaiban áruházanként legalább egy példány – hacsak nem képes a nagyszakállú öregúr bi-, sőt, multilokálni.

De vajon tényleg így van ez? Egyáltalán, mióta van ez a „mikulásozás” a Földön? Kétségtelen tény, hogy az ősmodellje élő személy, a 4. századi Szent Miklós püspök volt. Története a Legenda Aureában maradt fenn, miszerint Myra városában egy szegény embernek három lánya volt, akiket hozomány hiányában nem tudott kiházasítani, úgyhogy bordélyba készült adni őket. Amikor ezt a püspök megtudta, annyira megsajnálta a családot, hogy elhatározta, segít rajtuk, ám szerénysége miatt ezt titokban tette.

Egy decemberi éjjelen arannyal teli erszényt rakott ablakukba, majd a következő éjszakán egy újabbat. A harmadik éjjelen szintén akart tenni egyet – a harmadik lány megsegítésére –, ám olyan hideg volt, hogy az ablakot a családfő bezárta. Miklós püspök nem tudott mást kitalálni: felmászott a tetőre, és a kéményen át dobta be az erszényt. Odabent a harmadik lány viszont épp ekkor kötötte fel kimosott harisnyáját száradni a kémény alá, így az arannyal teli tárca pont a harisnyába esett.

Nagy volt a boldogság, hiszen nemcsak hogy megmenekültek a lányok a bordélytól, de apjuk tisztességes férjet kereshetett nekik. A harmadik alkalommal a családfő már annyira kíváncsi volt az ismeretlen jótevőre, hogy elbújt, és megleste őt. Megdöbbent, amikor felismerte a város leggazdagabb urát, a püspököt, előlépett, és lányaival együtt könnyek közt köszönték meg a jóságát. Miklós azonban azt mondta: egyedül Istennek tartoznak köszönettel.

Lánccsörgető, ijesztgetős miklósolás

A szép történet nyomán Miklós az egyik legnépszerűbb szentté vált a korai középkorban, mint a szegények, a gyermekek és a fiatalok védnöke. Lényegi tevékenysége az ajándékozás, szimbólumai pedig a hivatásához tartozó jelképek: vörös palást, püspöki süveg, pásztorbot. A harisnyába pottyant pénztárca emlékét az angolszász országok jobban megőrizték, mivel náluk a Santa Claus a kandallópárkányra akasztott harisnyába teszi az ajándékot, nem pedig ablakba tett cipőbe, mint nálunk. A hazai Mikulás-hagyományok nagy részét ugyanis a magyarság a német polgároktól vette át, márpedig a szépen kipucolt, ablakba rakott lábbeli, mint „mikuláscsalogató”, náluk dívott.

Miklós napját azonban eleink már a 13. században is megünnepelték, a miklósolásnak hívott maskarás szerepjátékkal. Ez azonban modern, „szelídített” formájától eltérően elsősorban nem az ajándékozásról szólt, hanem – tréfásan, mégis egyértelműen – erkölcsnevelő szándéka volt. Ezért piros ruhás, mosolygós apóka helyett a Mikulást félelmetes ördögöknek öltözött fiatalemberek képviselték, akik bekormozott arccal, busómaszkra hasonlító álarcban járták a házakat, s láncos botot csörgetve tudakolták: van-e jó gyerek a háznál? És van-e rossz? A jónak édességet, gyümölcsöt adtak, a rosszat pedig játékosan megvesszőzték, vagy azzal fenyegették, hogy bedugják a zsákba, és magukkal viszik.

A régi magyar Mikulásünnep e leírását pont abból az 1785-ben kiadott rendeletszövegből ismerjük, amely egyben be is tiltja azt. Indoklásuk szerint ugyanis a miklósolók a csörömpöléssel, szörnyű maszkokkal, bekormozott arccal megzavarják az emberek nyugalmát, és megrémisztik a gyerekeket. A Miklós-nap ezen ősi, „sötétebb” arculatának emlékét ma már csak a krampusz őrzi, aki a német–osztrák kultúrkörben – s kisugárzási övezetükben, a horvátoknál, szlovéneknél, magyaroknál – a jóságos öregúr kísérője. A kettejük közt feszülő ellentmondást szerepmegosztással magyarázzák: a Mikulás jutalmazza a jókat, a krampusz bünteti a rosszakat. A Mikulás csokit, édességet ad, a krampusz csípős virgáccsal suhintja meg azokat, akik rászolgáltak.

…

A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria magazin 2018/06. lapszámában olvashatjátok el. A magazint november 14-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Kincses Boglárka
Fotó: Thinkstock