A bajelhárítás a mágia egyik legjellemzőbb, leggyakoribb célja. Sőt, talán a legősibb is: az első írott ráolvasások a 6000 évvel ezelőtti Mezopotámiában főleg arra szolgáltak, hogy távol tartsák a rosszat, legyen az kísértet, összeférhetetlen szomszéd, fogfájás vagy az országot fenyegető nomádok. Egyfajta mágikus versikék ezek, amelyek a kellő tudati koncentrálással kiejtett, vagy épp mantraszerűen ismételgetett hangokban, szavakban rejlő erőt használták fel, de persze egyéb módszerek is léteztek. Például az „ijesszük el a szörnyűt egy még szörnyűbbel” stratégia, amelyet minden ókori civilizáció előszeretettel alkalmazott. Ez utóbbi azon alapul, hogy – még a mágia világában is – minden relatív. Egy démon is megrémül, ha egy nála is félelmetesebb lénnyel találkozik, ezért a különösen csúf, torz, ijesztő külsejű istenségek a legerősebb védelmezők. Például az egyiptomiaknál ilyen „mágikus testőr” volt Bész törpeisten. Rút, nagyfülű, vigyorgó arcát a legszegényebbektől a fáraóig mindenki ráfaragtatta az ágya lábára, mert úgy hitték: csakis így alhatnak biztonságban. Bész láttán ugyanis a kísértetek, vadállatok, skorpiók és rablógyilkosok is menekülőre fogják.

„Sárkány ellen sárkányfű…”

E fenti módszer, azaz a „félelmetest egy hasonló, ám a mi célunkat szolgáló félelmetessel elűzni” a védelmi mágia egyik legfontosabb stratégiája. Bész esetében az eszköz a csúnyaság, és valószínűleg a sámánvallásokban használt ijesztő álarcok funkciója is ugyanez volt. Hazánkban a mohácsi sokácok világhírű népszokása, a februári busójárás ördögmaszkjai is úgy űzik el a telet a néphit szerint, hogy félelmetességüktől a „Télkirály” rémülten elmenekül, és bejöhet a Tavasz.

És ha már télűző mágia, érdemes megemlíteni az ókori rómaiak híres-hírhedt Lupercalia szertartását, amelynek során farkasmaszkos papok csípős mogyoróvesszővel megcsapkodták az utcára merészkedő lányokat. Úgy hitték, a lányok sikoltozása, illetve – nagyrészt mímelt – rémülete elhárítja a járványokat az ezután következő teljes évben Róma felől. Nem javasoljuk e szokás bevezetését, bár tegyük hozzá: a lányok többsége ilyenkor szándékosan nem maradt otthon, mert a hiedelem szerint akit megvesszőznek, az abban az évben megtalálja a párját –, csak megjegyezzük: az éles hang (sikoltás), illetve az erős érzelmi töltet is tipikusan használt eszköz a bajelhárításban. Ahogyan az ujjmozdulat, kéztartás is. Egyiptomi sírfestményeken néha azt látjuk, hogy a túlvilágon haladó halott kinyújtja karját, az összezárt mutató- és középsőujját szegezve a rátámadó lény – például démon vagy krokodil – felé. E mozdulat az egyiptomi mágiában azt jelenti: „Menj innen! Ne közelíts!”, illetve: „Védelem alatt vagyok!” Kéztartásokat egyébként az ősi misztikus gyakorlat minden kultúrában alkalmazott, Indiában ezek az úgynevezett mudrák, azaz különféle erők gerjesztésére képes kéz- és ujjmozdulatok. Ezt örökölte át a keresztény szokás is, amikor mutató- és középső ujjunkat egymáson keresztezzük és azt mondjuk: Távozz tőlem, Sátán!

…

A teljes cikket a Nők Lapja Ezotéria magazin 2018/06. lapszámában olvashatjátok el. A magazint november 14-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Magyar Diána
Fotó: Thinkstock