Máig nincs megnyugtató válasz arra, hogyan működik a spiritizmus, ha egyáltalán tényleg működik. Már a tizenkilencedik században, az asztaltáncoltatás fénykorában orvosok, fizikusok, pszichiáterek próbálták kideríteni, mi állhat a hátterében, többségük persze szkeptikusként csalásra gyanakodott. Ám szinte mindegyikük ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott: csalásra az esetek túlnyomó többségében nem találtak bizonyítékot, ugyanakkor a jelenség háttere rejtély maradt.

Ezért is rendkívül izgalmas ismét kinyitni a „táncoló asztalok aktáját”, és tárgyilagosan megvizsgálni, mi lehet ez az egész. Ahhoz pedig, hogy megkíséreljünk erre felelni, segítve, hogy az olvasó maga alakíthassa ki véleményét, először is lássuk, mi is történik egy klasszikus, „korhű” spiritiszta szeánszon.

A Fox nővérek „amerikai bolondériája”

Elvileg mindegy, hányan vesznek részt a szeánszon, ha kényelmesen elférnek az asztal körül. A legfontosabb azonban, hogy egy médiumnak is célszerű jelen lennie, hiszen ő teremt összeköttetést a földi világ és a szellemi dimenziók között, s végül ő segít a szellemnek visszatérni saját világába. Az asztal fajtája, formája bármilyen lehet, ám a hagyomány szerint semmi fémnek nem szabad benne és rajta lenni.

Ha minden készen áll, az ülő emberek kört alkotnak kezükkel az asztal fölött. Oly módon, hogy hüvelykujjukat a szomszéd kisujjával érintik össze, tenyerüket lefelé tartva. Alapvető fontosságú, hogy nem érhetnek az asztalhoz – részben azért, hogy a csalást vagy az asztal akaratlan megmozdítását kizárják.

Amikor a kör létrejött, a médium módosult tudatállapotban kapcsolatot teremt egy eltávozott szellemével. A spiritiszták szerint ugyanis a test halála után a szellemi energia különféle köztes világokban tartózkodik, ahonnan vissza lehet hívni, pontosabban: meg lehet kérni, hogy nyilvánuljon meg valamilyen módon, vagy jelek által üzenjen. A szellem az asztal mozgatásával jelzi ittlétét, és felelhet a kérdezőknek, illetve a médiumon keresztül beszél. S hogy miért „táncoltatás”? Nos, a klasszikus verzióban az asztal tényleg moccan, arrébb csúszik, rázkódik, akár fel is emelkedik kissé. Lábára irónt erősítettek, alá papírt raktak, s a mozgáskor lerajzolt ábrát értelmezték. De az asztallábak koppanását is vehették jelnyelvnek: egy koppanás igent, kettő pedig nemet jelentett az eldöntendő kérdésre.

A kopogás a túlvilági kommunikáció elterjedt formája. Így „beszélgettek” a szellemekkel a híres Fox nővérek is, akiket a spiritizmus alapítóinak tartanak. A három amerikai lány, Leah, Maggie és Kate egy ódon, kísérteties házban éltek, ahol néha furcsa koppantások hallatszottak a falból. 1848 egy éjjelén ismét erre ébredtek, mire a nővérek kíváncsiságból kérdéseket kezdtek feltenni a titokzatos kopogónak. Megkérték, koppintson annyit, amennyit ők, vagy válaszoljon eldöntendő kérdéseikre úgy, hogy egy koppanás „igen”-t, kettő „nem”-et jelent. A játéknak szánt kérdezz- felelek azonban döbbenetté majd rémületté vált, amikor a láthatatlan erő hibátlan következetességgel jelzett vissza, és helyesen „felelt” a lányok kérdéseire.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Ezotéria 2019/5. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Magyar Diána

Nyitókép: Getty Images