Az ember kollektív tudatalattijában ott rejlik a félelem a világvégétől. Ez a múltban gyakran öltött hisztérikus méreteket: 1300 közeledtével például Európa nagyvárosaiban önkorbácsoló szekták járták az utcákat, bűnbánatra felszólítva az embereket. Mások szétosztották vagyonukat, és végrendelkeztek, de olyan is volt, aki Noébárkát épített, családjával bebújt, és várta a rettentő méretű esőt.

Modern szemmel mindezeket talán furcsálljuk, és a „sötét középkor” bigottságának tudjuk be. Pedig a társadalomlélektan- kutatók szerint a szorongás a számunkra ismert világ összeomlásától ma is ott van bennünk. Ott érződik minden szilveszterkor a mulatságok hangulatán, ott van a klímatüntetések légkörében, és ezért klikkel rá mindenki a közeledő aszteroidáról szóló internetes hírre. Vajon hogy került belénk ez a „világvégepara”? Lehet, hogy tudat alatt az őseink által átélt katasztrófák emlékeit hordozzuk?

A piramisok: bunkerek és archívumok?

Szinte nincs a Földön olyan nép, kultúra és vallás, amelynek ne volnának tanításai múltbeli és jövőbeli kataklizmákról. Özönvíz, világégés, földrengés, égitestek becsapódása, vihar, örök tél, örök forróság, szörnyű járvány, elsüllyedő földrészek – mintha az emberiség emlékezetében állandóan ott lüktetne a kollektív pusztulás rémképe. Ez inspirálja a napjainkban egyre népszerűbb posztapokaliptikus filmeket, mint például a Mad Max vagy Az éhezők viadala.

De vajon honnan ered, és hogyan került belénk mindez? Mert az, hogy bennünk van, világosan mutatja, hogy valamikor, valahol voltak már ilyen tapasztalataink, átéltünk ilyesmit – őseink, vagy talán mi magunk is, az akkori inkarnációnkban. Ez a történelem egyik legnagyobb kérdése, amelyre, mint sok más rejtélyre, ezúttal is a mítoszok adhatják meg a választ.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Ezotéria 2019/6. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Magyar Diána

Nyitókép: Getty Images