Akár igaz ez a fenti legenda, akár csak kitaláció, az biztos, hogy Leonardo törvénytelen mivolta, különleges tehetsége és már csak kinézete (hiszen állítólag rendkívül szép és magas ember volt) okán is erősen kilógott kora toscanai társadalmából.

Rejtélyes eltűnés

1452. április 15-én, Vinciben, a Bika jegyében született a sokoldalú alkotó, festő, költő, feltaláló, matematikus és természettudós, Leonardo da Vinci. Polihisztor, bár a neve elsősorban a legnagyobb festők között maradt fenn. Jóllehet nem kapott igazán komoly oktatást, mégis ösztönösen beavatott volt: a titkos tudás birtokosa, az ezoterikus mélységek ismerője. Erről tanúskodik, hogy képletében a Hold, az okkult ismeretek házának ura együtt áll a személyiségjelölő Jupiterrel. Ezt a mély, elgondolkodtató és kutatásra ösztönző, misztikus tudást számos festményén tetten érhetjük. A bámulatos technikán, a harmonikus színvilágon, az anatómiai pontosságra és a lélek megragadására egyaránt törekvő ábrázoláson túl talán épp ez a tudás az, amely másvilági beavatottságra, eredendő zsenialitásra enged következtetni mindenkit, aki Leonardo alkotásaival, életművével szembesül. Akinek fogalma sincs semmiről, az is érzi a rejtélyt. E rejtély persze számtalan magyarázatra, legendára és botrányra adott okot. Legendák keringtek például a földönkívüliekkel való kapcsolatáról, amelyre különös eltűnései is okot adtak. Feljegyezték róla, hogy huszonnégy éves korában nyoma veszett, és csak két évvel később került elő, s onnantól kezdve ontotta magából a korát meghaladóan előremutató, fantasztikusnál fantasztikusabb ötleteit olyan hadigépekről és egyéb szerkezetekről, amelyeknek még csak a gondolata sem merült fel előtte a kortársaiban. A másik, e legendákra okot adó történet egy olyan esemény, amelyet saját maga jegyzett fel titokzatos, tükörírásos naplójában: „1501 nyarán, a kora délutáni órákban, napsütötte időben, szokásomnak megfelelően sétára indultam a városon (Firenze) túli dombok irányába, madarak megfigyelése céljából. Később kissé fáradtan lepihentem egy árnyat adó fa alá, gondolkodva a természet mindenek felettiségének összefüggésein. Egy idő múlva arra lettem figyelmes, hogy fenn az égen, de a szokványos felhők alatt nagy, repülő tárgyak haladnak, melyek két összeborított pajzs formáját alkották. A két fényes, csillogó és repülő tárgy ugráló mozgással haladt előre egymás után – Róma irányába –, mint amikor egy-egy lapos követ a víz felszínére hajítanak. Rövid idő elteltével a látott esemény megismétlődött az előzőekhez megfelelő irányból, anélkül, hogy észleltem volna, mi módon kerültek vissza a repülő eszközök az eredeti irányhoz. Megfigyeltem, hogy a repülő pajzsok akkor is csillognak, amikor felhők takarják a Napot. Meglepetésemben és felindultságomban meg kellett állapítanom, tudatában annak, hogy az ember nem tud repülni, hogy Isten és minden bizonnyal a társai, akik az embernél magasabb rendű lények, csillogó, fémből készült pajzsokon repülni tudnak. Ez az esemény igazolta hitemet, hogy az istenek – még ha láthatatlanok is – a valóság részei.”

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2019/6. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Végh Nóra

Nyitókép: Getty Images