Galériánkra kattintva ízelítőt kaptok a lap tartalmából:
Szenvedély és hűség
Már egy ideje gondolkodom azon, a szenvedélynek vajon mi a fogalmi ellentétpárja. Talán a szenvtelenség? Lehetséges, mert aki szenvtelen, az egykedvű, közönyös, érdektelen, azaz biztosan nem szenvedélyes. Másrészt viszont azonnal más megvilágításba kerül a szenvedély, ha azt mondjuk, hogy a fogalmi ellentétpárja a hűség. Mert lehet valamit szenvedélyesen csinálni, és lehet hűségesen. Lehet valakit szenvedélyesen szeretni, és lehet hűségesen. Ám míg a hűségre lehet szerelmet, családot, házasságot, társadalmat építeni, addig a szenvedélyre nem. Tapasztalatból tudom, hogy az ember még a hozzá legközelebb állókat sem képes mindig ugyanolyan izzó szenvedéllyel szeretni. És mi történik akkor, ha jön egy új szenvedély? Mi van olyankor, amikor szenvedély és hűség konfliktusba kerül egymással?
Szerintem a szenvedélyességet ma kicsit túlértékelik. Abban a hitben élünk, hogy amit nem tud az ember szenvedélyesen csinálni, azt ne is csinálja. Az évek során én ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltam meg, hogy ugyanis ha valami egyáltalán érdemes arra, hogy csináljuk, azt még rosszul is érdemes csinálni.
Nem is lepett meg, amit az e heti Nők Lapja Témában olvastam, miszerint az emberek mindössze 13%-a vallja, hogy örömét leli a munkájában. Magyarán a túlnyomó többség nem leli benne örömét. Való igaz, hogy az iparosítás, a modernizáció addig észszerűsítette a termelési folyamatokat, amíg az ember a gép kiszolgálójává vált, és egyre lélekölőbb munkák elvégzésére kényszerült. Ma már az emberről sem mint személyről, hanem mint erőforrásról beszélnek, úgy, mint a pénzről vagy a nyersanyagokról. (Így lett az egykori személyzetisből emberierőforrás-menedzser.) Szóval ez mind igaz, de azt is hozzá kell tenni, hogy a munka sohasem volt szórakozás, mindig erőfeszítést, energiabefektetést igényelt. Az ember „fáradsággal él meg a földből”, és „arca verítékével eszi a kenyerét”, ahogy ezt az első emberpár (Ádám és Éva) örökül hagyta ránk, miután el kellett hagyniuk a paradicsomot.
Szerintem ma sokkal többen foglalkozhatnak azzal, amit szeretnek, mint a történelem során valaha. A kérdés inkább az, hogy szerencsétlennek érzi-e magát az, akinek ez nem adatik meg. Sosem felejtem el azt a vécésnénit, akiről ennek a lapnak a hasábjain olvastam. Kollégánk érdeklődésére, hogy miként tud ilyen munkát végezni, azt felelte, hogy „ezt szeretni kell”. És biztos vagyok benne, hogy itt nem a szenvedélyre gondolt.
Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő
