„Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok” – kezdődik az olasz Elena Ferrante várva várt új könyve, amiben úgy merül alá a kamaszkorral járó testi-lelki változások zűrzavarába, hogy közben legalább annyit, ha nem többet elmond a felnőttek életéről is. Vagy arról, hogy milyen árat fizetünk a felnőtté válásért. A felnőttek hazug élete című regény a szerző nápolyi tetralógiájának kistestvére, amely viszont sem az írói teljesítmény, sem a tartalom tekintetében nem marad el Ferrante világsikerű művétől.
Míg a Briliáns barátnőm és folytatásai két lány küzdelmes, se vele-se nélküle barátságáról mesélt, hogy lehetséges-e valójában kitörni a nyomorból, illetve micsoda vámot szed ez a barátságukon és a személyiségükön – az új könyv a kamaszodó Giovanna négy évét mutatja be. És ahogy Ferrantétól megszokhattuk, A felnőttek hazug élete úgy kalauzol érzékletesen a nápolyi mindennapok lüktető valóságának mélyére, hogy eközben mindvégig univerzálisan emberi tapasztalatokról beszél hitelesen.
A 12 éves Giovanna decens értelmiségi családban eltöltött, boldog gyerekkorára az tesz végérvényesen pontot, mikor az apja egy veszekedés során Vittoriához, a húgához hasonlítja. Ugyan a lány soha nem találkozott a nagynénjével, mivel a ritkán emlegetett nő afféle mumus, minden rossz megtestesítője a családban, Giovanna biztos benne, hogy ez csak azt jelentheti, hogy megcsúnyult – ezt pedig mintha a tükrök is egyre inkább megerősítenék. Giovanna kétségbeesett nyomozásba kezd, kicsoda Vittoria, és miért szakította meg vele a kapcsolatot az apja. Amikor pedig végül találkozik a szenvedélyes, közönséges, ám szókimondó asszonnyal, feltárul előtte egy másik, jóval szegényebb és durvább Nápoly. Csakhogy az ott megismert harsányabb és elevenebb életmodell – legyen bármilyen vonzó az udvarias frázisok és a finomkodó gesztusok miliője után – egyáltalán nem teszi egyszerűbbé az emberi kapcsolatokat. Sem a családi kötődéseket, sem az első szerelem felfedezését, sem egy olyan különleges örökség viselését, mint a drágakővel díszített fehér arany karkötő.
Ahogy azt Giovanna a saját bőrén tapasztalja meg, soha nem szabad alábecsülni az emberek önáltatásra való hajlandóságát. Ahogy a hazugságaik árnyalatait sem.
Hogy mindkét Nápolyhoz megőrizhesse a hozzáférését, Giovanna egyre többször füllent, költ, fantáziál, sunnyog. Átéli azt, hogy miért hazudnak a felnőttek a fájdalmuk csitítására, és azt is, mikor nem őszinték saját magukhoz. Ami pedig először szinte fizikai rosszullétet okozott, az a gyakorlattal és a tétek növekedésével egyre ügyesebben megy neki. Nem mintha ezt olyan könnyen emésztené meg. A kamaszkori önutálat vergődésében a változó test, a felfedeznivaló nőiesség, a bonyolódó emberi viszonyok mellé felsorakozik a kétely, hogy esetleg ő is romlott és szörnyű, mint a felnőttek, akiket hol megvet, hol megért.
Elena Ferrante: A Felnőttek hazug élete
Ahogy a Briliáns barátnőm, ez a könyv is olyan témához nyúl (most a kamaszkor és felnőtté válás), amivel rengetegen foglalkoztak már előtte, de nem leegyszerűsített sablonokkal dolgozik, hanem képes megmutatni az emberek közti konfliktusok, a szeretet, a ragaszkodás, a bánat, a harag megannyi arcát. Ezt a szorosan összekuszálódott szövedéket, amit életnek hívunk.
Megrendítő és lenyűgöző például az a bravúr, ahogy Ferrante az első fejezetek gyermekhangját szó szerint a szemünk előtt, oldalról oldalra érleli a kamasszá váló Giovanna hangjává. Amikor pedig a szülők válása vagy az évtizedes testvéri torzsalkodás közepén őrlődő Giovannát látjuk, felmerül a kérdés, mikor lesz ez a könyv kötelező vagy ajánlott olvasmány? Mekkorákat lehetne róla beszélgetni könyvklubban, szakkörön, táborokban, fakultáción – vagy csak úgy egymás közt! Hány kamasz kallódását értené meg vagy érezné át jobban a környezetük, ha elolvasná ezt a könyvet! Vagy hány kamasz találhatna egy kis enyhülést abban, hogy magára, a saját kérdéseire, az őt foglalkoztató gondolatokra ismer a regény lapjain!
Ahogy Ferrante könyvei általában, ez is erősen felpiszkálja az olvasó önreflexióját, visszarepít a saját kamaszkorunk fájdalmas-szép időszakába, a gyerekkorból a felnőtté válás felé vezető beavató évekbe. Amikor az ártatlanság elvesztése valójában nem a szexualitást jelenti, hanem a búcsút attól a gyermekkori hittől vagy illúziótól, hogy a felnőttek mindenhatóak, megbízhatóak.
Hogy aztán megtanuljuk azt is, hogy a korlátaik nem arról szólnak, hogy a felnőttek rosszak, hanem hogy esendőek.
Ez az esendőség avat végül felnőtté minden kamaszt is.
