Egyszer egy szép késő nyári napon úgy esett, hogy megtaláltam az utolsó adag konfitált kacsacombot a mélyhűtőben, és pont maradt előző napról egy kis ájult imám (aki még nem tudná: török töltött sült padlizsán, írtam már róla egyszer itt), és a kettőből olyan szép vacsora kerekedett, hogy megtanultam, a kacsacomb remekül illik a padlizsánhoz.
Ekkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha a két alapanyagot, vagyis a kacsacombot és a padlizsánt már eleve együtt használnám fel. Így kezdtem el a kacsás muszakával kísérletezni. Kedvemre való, mert lassan készülő, vaslábasos étel ez, a tépett kacsa is több óra, a muszka is beletelik jó másfélbe, cserébe viszont sokáig eláll, hidegen is finom (másnap, harmadnap, sőt negyednap is), és kellően masszív és sűrű ahhoz, hogy kevéssel jól lehessen lakni belőle. Azóta nyári klasszikussá vált minálunk, nem telhet el úgy július vagy augusztus, hogy ne készüljön el jó párszor.
Négy közepes kacsamellhez hat darab közepes padlizsánt szoktam használni, ez jó friss, foszlós kenyérrel akár hat embernek is elég lehet.
Az első lépés a tépett kacsahús. Ehhez az ételhez, amit persze jó fokhagymásan szoktam sütni, három fő fűszer a rozmaring, a lestyán és a majoránna. Közepes, hízott kacsacombokat használok, van, hogy mindjárt hatot, mert annyi fér el szép kényelmesen a vaslábosban. A tépett kacsahús önmagában is nagyszerű étel, mindig lesz gazdája, szóval nem baj, ha kicsit több készül belőle.
A tépett kacsa lényege, hogy a bőrt beirdalva pár kanálnyi vízen előbb kieresztem kicsit a zsírját, aztán ezen a zsíron egy kicsit körbesütöm a húst, majd, ha a combok szépen körbepirultak, alájuk karikázok egy szép fej lila hagymát, arra ráöntök egy kis rozét vagy fehérbort (nem kell sok, annyi csak, hogy egy ujjnyi álljon a lábosban), ekkor a hús mellé teszek még két fej pucolatlan fokhagymát gerezdre szedve, a combok közé illesztek egy rozmaringágat, egy marék lestyánt, egy kis majoránnát, aztán lefedem, és százötven fokon beteszem két és fél órára a sütőbe.
Akkor van kész, ha a hús leomlik a csontról. Egyenként szoktam kivenni a combokat a lábosból, egy tányérra helyezve két villával cafatokra szedem mindegyiket, kinyomom a barnára sült, omlós arany belsejű fokhagymákat a héjukból, a húshoz keverem, locsolok rá egy keveset a pecsenyeléből.
Ilyenkor mindig megdicsérem magam, hogy a muszakába valónál többet csináltam, olyan fenséges íze és illata van, hogy sajnálnám, ha nem ehetnék meg mindjárt egy kicsit csak úgy, friss kenyérrel, zöld paprikával.
Ahogy írtam, a tépett kacsa eláll, így a muszakára magára másnap is ráérünk, persze senki se tiltja meg, hogy rögtön nekilássunk. Héjastól felszeletelem a padlizsánokat, szilikonecsettel megkenem mindegyiket olívaolajjal, aztán egy sütőpapírral bélelt tepsibe teszem. Légkeveréssel száznyolcvan fokon huszonöt-harminc perc alatt szokott megsülni. (Régen be is sóztam és ki is nyomkodtam a padlizsánokat, hogy kimenjen belőlük a keserűség, erre újabban már nemigen van szükség.)
Ha a padlizsán megsült, előveszem a jénait vagy egy másik, laposabb fajta vaslábost, és összerakom a muszakát. A kiolajozott lábos aljára teszem a padlizsán első harmadát, szeretem szépen elrendezgetni a szeleteket, úgy, hogy pont annyi átfedés legyen közöttük, amennyi feltétlenül szükséges.
