Mivel a junkfood (vagyis a gyorskaja) őshazája az Egyesült Államok, hajlamosak vagyunk a ketchup születését is Amerikához társítani – amiben van is némi féligazság. (Hogy a hawaii pizza honnan származik, azt biztos nem találnád ki magadtól…) Mindenesetre a mai modern ketchup őse valójában Kínából származik, ahol halbelsőségekből, húsipari melléktermékekből és szójababból állították elő az akkor még teljesen paradicsommentes szószt.
Az első feljegyzett recept Kr. u. 544-ből eredeztethető, mely szerint 20 nyári napon át, tűző napfényen kell érlelni a halfélék belét, gyomrát és hólyagját, mielőtt szójababbal pépesítve elfogyasztanánk a fermentált „finomságot”. A sós halszósz – melyet a déli min nyelvjárás beszélői ge-thcup-nak vagy koe-cheup-nak neveztek, és amit nem igazán tudnánk elképzelni a sült krumplin –, különösen nagy népszerűségnek örvendett, hiszen sokáig elállt, és könnyű volt tárolni a hosszúra nyúlt tengeri utakon.
A paradicsom aligha jutott eszébe bárkinek
A szószt kereskedők vitték tovább Indonéziába és a Fülöp-szigetekre, ahol aztán (nagyjából az 1700-as évek elején) a brit tengerészek érdeklődését is felkeltette – akik hazatérve a kóstolókkal, jól megkutyulták az eredeti receptet. Az ázsiai változatban a szójabab ugyanis kulcsfontosságú összetevő, ami akkor még nem volt fellehető Európában, így a brit szakácsok jobb ötlet híján dióval, osztrigával, zellerrel, citrommal, őszibarackkal, szilvával és gombával kezdtek lelkes kísérletezésbe – egészségükre. Az összetevőket általában hosszabb ideig sós lében áztatták, vagy szirupos állagúra főzték – állítólag Jane Austen rajongott a gombás és a diós verzióért.
Mindenesetre a kísérletezések egyik eredménye a legendás Prince of Wales ketchup lett, amit bodzából, szerecsendióból és szardellából állítottak elő, és ami a mai napig is nagy népszerűségnek örvend a szigetországban. És mégis hogyan hagyhatták ki éppen a paradicsomot? Hát úgy, hogy Európában évszázadokig mérgező növénynek gondolták.
És bumm, így lett a Chocapic paradicsomos ketchup!
A szomszédos Amerikában viszont szívesen próbálkoztak vele: az első paradicsomos ketchup receptje állítólag 1812-ből, dr. James Mease philadelphiai orvostól származik, aki nemhogy a paradicsomot és a fűszereket, de még a pálinkát sem sajnálta ki az öntetből. Ötletét 1834-ben dr. John Cook Bennett ohiói orvos lelkesen támogatta is, aki a paradicsomot jelölte meg a betegségek legfőbb ellenszereként (a 19. század elején a paradicsom-ketchupot hasmenés és emésztési zavarok ellen is árulták a gyógyszertárakban). Persze, ahogyan az mindennel lenni szokott, a kontárok ekkor is jelen voltak: egyes gyártók a paradicsomot kispórolták, a pirosas színt pedig kőszénkátránnyal helyettesítették az 1860-as évek elején, ami évekig rontotta a paradicsomos öntettel házaló kereskedők hírnevét.
Fotó: Getty Images
Aztán szerencsére megjelent Henry John Heinz 1869-ben, aki végül visszaszerezte a paradicsomos szószokba vetett bizalmat, és mesteri szintre emelte a ketchupgyártást. A paradicsom tartósítása problémát jelentett ekkoriban, Heinz pedig erre is megoldást kínált:
a paradicsomot desztillált ecettel, barna cukorral, sóval és különféle zamatos fűszerekkel tartósította (tulajdonképpen így esszük ma is),
ráadásul ő vezette be elsőként az üvegpalackokat is, hogy a fogyasztók láthassák, mit szeretnének eladni nekik.
Heinz ötletével pedig akkorát robbantott, hogy még Európáig is elhallatszott. Innentől kezdve a ketchup lassan, de biztosan alapélelmiszerré, illetve az amerikai kultúra jelképévé vált, és nem csupán univerzális fűszerként, de tömeggyártott márkás termékként hódította tovább a világot. Gyors, kényelmes és édes, ráadásul aligha akad valami, amit ne dobhatnánk fel vele – legyen az harapnivaló vagy popsláger.
Kiemelt kép: Getty Images
