Csak napirend kérdése az egész, biztatta magát a tükörbe nézve.
Ügyesen kitalálja az ember, mit mi után csinál, aztán ehhez még ügyesebben tartja magát, és már el is telt egy nap. Aztán még egy.
Nem erre vágyott igazán? Hogy végre elég ideje legyen, és ne nyúzzák gyerekek, szülők meg a főnöke.
Hát nem számolta már a napokat, hogy befejezze a munkát, és kipipálhassa a bakancslistájáról a dolgokat? Ezt is nemrég tanulta, bakancslista, ízlelgette a szót, túl modern volt neki, de azért szorgalmasan jegyzetelte, mi kerülhetne rá.
Nézte magát a tükörben, és bosszankodott, mi ez a szomorúság a mosolyában. Mindjárt kapsz egy barackot a fejedre, ha így folytatod! – rótta meg foncsorbéli önmagát.
Pedig sejtette, mi a baj, hisz alig tudta visszahúzni a tekintetét, hogy ne rebbenjen lentre, ahol a kis mosdóknak kellett volna elhelyezkedni a pöttöm törülközőkkel, vagy ne keresse minduntalan a fürdőszobában a miniatűr vécéket, amelyeket függöny választott el egymástól.
Nyugdíjas óvó néni vagy, élvezd ki, hogy nem nyüzsögnek már állandóan körülötted gyerekek, és csimpaszkodnak rád, mint kajla kutyák, nem sírnak folyton meséért, nem is inkább a mese szövegéért, mintsem a hangodért, a hangodban rejlő szeretetért, örülj neki, hogy nem nyöszörög valaki mindig, hogy pisilni kell, vagy hogy pisilni kellett, majd néz rád bűnbánó tekintettel, légy boldog, hogy nem kenik margarinos kezüket a szoknyádba, lekváros mancsukat a szemüvegedbe, spenótos ujjukkal pedig nem húznak kalligráfiaszerű varázsszavakat könyveidbe, elégedett lehetnél, hogy nem kell folyvást lehorzsolt térdet tapaszolnod, verekedő fiúkat szétválasztanod, homokot kimosnod szemből, és néha szájból is, anyák napi verset tanítanod fogyhatatlan türelemmel, és visszatartanod a könnyeidet, amikor egy addig néma kisgyerek egyszer csak cérnahangon énekelni kezd, örülj neki, hogy nem kell már elvált szülők gyerekeibe bátorságot és reményt ringatnod, elhanyagolt kisfiúval elhitetned, hogy ő a világ közepe, elkényeztetett kislánnyal pedig észrevetetned a többi embert is.
Nyugdíjas óvó néni vagy, élvezd ki, hogy nem duruzsolnak állandóan melletted, nem hallod percenként azt a kérdést, hogy miért, nem kell ujjacskákat kihajtogatva az elmét is kihajtogatnod, hogy megtanítsd a számolást, nem kell tenyérrel maszatolt képet festeni, babot csíráztatni és biztatni, hogy nőjön fel a csillagokig, párnácskás kezekről koszt lemosni, másik párnácskákra pedig fejeket igazítani, kisimogatni a tincsekből az elalvás előtti félelmet, és bátorságot fésülni beléjük, dalokkal varázsolni fényt lelkekbe, tornával pedig örömet a testbe.
Nyugdíjas óvó néni vagy, élvezd ki, hogy nem totyognak körülötted pinduri lábak, nem sertepertélnek körülötted miniatűr emberkék, akik amilyen kicsik, olyan hatalmasak a vágyaik.
Itt majdnem elsírta magát.
Aztán leballagott a konyhába. Igyekezett nem harminc kenyeret megkenni, csak egyet. Magának. Leült a nappaliba könyvet olvasni. Összpontosított, hogy ne hangosan olvasson belőle, csak némán. Magának.
Elindult sétálni az erdőbe, felvette a cipőjét. Nyúlt volna a többi cipőhöz, de nem volt kire feladni őket. Csak magára.
Kilépett a kapun, pont akkor zúgott el egy autó mellette, ösztönösen tette ki a kezét, hogy ne szaladjon ki senki az útra. De csak a levegőt markolta.
Ballagott az erdei ösvényen hátra-hátrasandítva, hogy a mögötte lévőkkel minden rendben van-e. De csak egy harkály bámult rá értetlenül, nem követte senki sem.
Amikor hazaért, már figyelt rá, hogy ne akarja megfogni a kezét senkinek a lépcsőn felfelé menet. Se levenni a cipőjét, megmosni a kezét.
Egyedül volt. A szüntelen körülötte totyogó lépések örökre elhallgattak.
Eltelt egy hét, még egy, de sehogy sem szokta meg, hogy a neszek és zsibongás végképp kikoptak mellőle.
Egy szombaton azonban, tisztán emlékszik rá, mikor, mert a nap valahogy pimaszabbul, mégis melegebben sütött be az ablakon, furcsa zaj ütötte meg a fülét.
Kisétált a kapuhoz. Egy hápogó doboz volt ott, rajta cetlivel: „Húsvétra kapták őket a gyerekek, de szerintem nálad jobb helyük lenne, anya! Jól gondolom?”
Amikor felnyitotta a papunkedli fedelét, három kiskacsa pislogott rá. A lélegzete is elállt, hát miket ki nem talál az ő lánya, nem gyerek már, hogy kacsákkal játsszon! De óvatosan kivette a három madarat a helyéről, majd elindult a lépcsőn fölfelé.
A kacsák követték. Apró, totyogó lépésekkel.