Volt egyszer egy öreg király, akinek egy fia sem született, de volt két lánya. Amikor a lányok felnőttek, férjhez mentek, és a legidősebbnek született egy fia, a másodiknak pedig kettő. A legidősebb fiú szerény volt és visszahúzódó, a két kisebb pedig felelőtlen és gőgös, a nagyapjuk mégis őket szerette jobban. A testvéreket elhalmozta mindenféle jóval és sok figyelemmel, és azok szórták a pénzt mindenféle mulatságra, míg a legidősebb fi ú szinte észrevétlenül élt a palotában.
Történt egyszer, hogy az öreg király elbóbiskolt ebéd után, és a vezír felébresztette, hogy valami fontos ügyben beszéljen vele. A király dühöngve ébredt:
– Hogy merészelsz felkelteni a legszebb álmomból?! Soha ilyen szépet nem láttam még életemben! Egy fáról álmodtam, aminek ezüstből volt a törzse, aranyból az ágai, smaragdból minden levele, és gyöngyöket terem. Már épp megtudtam volna, hol található ez a csodálatos fa, amikor felébresztettél! Parancsolom, hogy szerezd meg nekem a fát, ha a föld alól is, különben vége az életednek!
A nagy kiabálásra összeszaladt az udvar népe. A két fiatalabb unoka meghallotta, mit követel a nagyapjuk, és rögtön előálltak:
– Adj nekünk pénzt és kíséretet az útra, és ígérjük, elhozzuk neked a fát!
A király feltarisznyálta a fiúkat az útra, adott nekik annyi aranyat, amennyit elbírtak. A két testvér aztán éppen csak a szomszéd városig ment, ahol bevették magukat egy mulatóba, és szórni kezdték a pénzt mindenféle haszontalan dologra.
Közben meghallotta az álom hírét az idősebb fiú is. Megkérte az anyját, csomagoljon neki élelmet, és szép csendesen, kíséret nélkül útnak indult, hogy megkeresse a csodálatos fát. Ment, mendegélt, míg egy sűrű, sötét erdőbe nem érkezett. Ahogy gyalogolt, egyszerre csak hatalmas, fekete kígyót pillantott meg, ami keresztben feküdt az úton. De nem kígyó volt ám az igazából, hanem Lál, a rettenetes démon, aki az erdőt őrizte minden idegentől. Amint meglátta a legényt, rögtön nekirontott. Ám a királyfi t sem kellett félteni: ahelyett hogy elfutott volna, kardot rántott, és addig küzdött, addig vívott a démonnal, míg miszlikbe nem aprította. Ahogy a démon meghalt, az erdő kivilágosodott, és megnyílt az út a legény előtt. Ment tovább, míg egy kerthez nem érkezett. A kertben szépséges szép tündérlány ült, és csodálkozva nézett az idegenre.
– Hát te hogy kerültél ide? Hiszen Lál mindenkit elpusztít, aki be akar jutni az erdőbe!
– Többet senkinek sem kell félnie tőle – mondta erre a királyfi. A tündér örömében rögtön a nyakába ugrott, és kérdezte, mit kíván, amiért megszabadította az erdőt a démontól.
– Csak azt, hogy áruld el: hol találom a csodálatos fát, aminek ezüst a törzse, arany az ága, smaragd a levele, és gyöngy a termése?
– Éppen itt! – mosolygott erre a tündér. – Én vagyok az ezüsttündér. A nővéreimmel, az aranytündérrel, a smaragdtündérrel és a gyöngytündérrel együtt alkotjuk a csodálatos fát. Mind a négyünket meg kell találnod ahhoz, hogy eggyé váljunk. Fogd ezt az ezüstgyűrűt, és menj tovább, amíg meg nem találod a nővéremet!
A királyfi továbbment az ezüstgyűrűvel, és hamarosan találkozott az aranytündérrel. Neki is elmesélte, mi járatban van. Az aranytündér egy aranygyűrűt adott neki, azzal küldte tovább. A királyfi addig ment, míg megtalálta a smaragdtündért, akitől újabb gyűrűt kapott; végül, az erdő legmélyén, meglelte a gyöngytündért is. Hogy mind a négyen megvoltak, a királyfi elindult hazafelé. A négy tündér egy kardot adott neki, amelyet ha egy bizonyos módon megsuhintott a fejük felett, a négy lányból csodálatos fa vált, ha pedig megsuhintotta visszafelé, megint tündérek lettek. A királyfi boldogan indult haza a tündérekkel az oldalán.
Addig mentek, míg a szomszéd városba nem értek, ahol összefutottak a királyfi két unokatestvérével. A legények addigra már elherdálták minden pénzüket. Amikor meglátták, hogy az unokabátyjuk megszerezte a csodálatos fa tündéreit, elöntötte őket a sárga irigység. Úgy tettek, mintha örülnének, és felajánlották, utazzanak együtt tovább. A királyfi , mit sem sejtve, beleegyezett. Az első éjszaka azonban a két testvér úgy tett, mint akiket láz gyötör, és könyörögni kezdtek, hozzon egy kis friss vizet a kútról – majd amikor a királyfi a kút fölé hajolt, belelökték. Fogták a kardot és a négy tündért, és büszkén indultak velük haza. A tündérek sírtak, fürtöket téptek ki a hajukból, és elszórták őket az út mentén, remélve, hogy valaki megtalálja őket.
Amikor a két testvér hazaért, rögtön mentek a király színe elé, és büszkén jelentették, hogy megtalálták a csodálatos fát. A tündérek azonban nem árulták el, hogyan kell használni a varázslatos kardot, így hiába suhogtattak, hiába csapkodtak, a tündérek csak nem változtak fává. A király éktelen haragra gerjedt, lehordta az unokáit a hazudozásért, és elkergette őket a színe elől.
Időközben az idősebb királyfinak sikerült kivergődnie a kútból. Útnak indult a tündérek után; követte az arany-, ezüst-, smaragd-, gyöngyhajszálakat az út mentén, míg haza nem ért a palotába. Amint a tündérek meglátták, boldogan borultak a nyakába.
– Ő az igazi hős, aki megmentett bennünket!
A királyfi fogta a kardot, megsuhintotta a tündérek feje felett, és azok abban a pillanatban csodaszép fává változtak. A király azt sem tudta, hová legyen a gyönyörűségtől. A legény megsuhintotta a kardot visszafelé is, és a fából ismét négy tündér lett. Az öreg király azonnal megtette a legidősebb unokáját egyetlen örökösének, a királyfi és a négy tündér pedig boldogan éltek, amíg meg nem haltak.