– Kriszta milyen volt gyerekként?
– Ugyanolyan, mint most, csak kevésbé volt középkorú nő, annak mindenféle vonzatával. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú. Csúfoltam is érte. Moncsicsija volt, arra emlékszem, de ez volt az egyetlen nőies benne. Állandóan ő akart a vezér lenni. Egy zebegényi osztálykiránduláson például befutott fürdőruhában a csalánosba, csak hogy felhívja magára a figyelmet. Teljesen véletlenül közel volt egymás mellett a telkünk a Balatonnál. Ment a szokásos kempingbiciklis haverkodás, de soha nem gondoltam Krisztára lányként.

– Később nem mondott olyanokat, hogy titokban szerelmes volt beléd?
– Szerintem soha nem volt szerelmes belém, pedig tizenkét éve házasok vagyunk. Talán az elején. Persze, férfi , nő, testiség, azért valahogy lett gyerekünk is, tehát él köztünk a vonzalom. De ő pont az a típus, aki állandóan a jóval idősebb, intellektuálisabb fickókba habarodott bele.

– Az iskola után tartottátok a kapcsolatot?
– Vagy húsz évig nem láttuk egymást. Ő elment tévés irányba, én pedig beálltam nyakkendős tanácsadónak, bankárnak. Hosszú idő után, 2006-ban jöttem haza külföldről. Kriszta anyja, a jelenlegei anyósom még az iWiW-en írt rám, csak úgy. Kérdeztem, mi van a lányával. Akkor ő már menő tévés főszerkesztőnek számított. Találkoztunk egy kávézóban, és csodálkoztunk, mennyire rosszul fest a másik. Kriszta a válása után ugyanis összejött a híres nagy szerelmével, egy publicistával. A férfi akkor már rákos volt. Különleges, mély szerelem alakult ki köztük. A férfi mellőle hunyt el. Utána lett még egy élettársa, aki megszenvedte ezt a poszttraumát. Szóval látszott rajta, hogy boldogtalan.

De még akkor sem találtunk egymásra, csajoztam, buliztam tovább. Néhány hónappal később felhívtam.

Vékony, elhaló hangon szólt a telefonba, azt mondta, kórházban van, de nem árulta el, mi baja. Megkérdeztem az anyját, ő azt mondta, tüdőgyulladás. Valójában ideg-összeroppanással került a Nyírő Gyula Kórházba, csak az neki, a tévés riporternek kínos lett volna. Kiderítettem, hol van, bementem hozzá egy csokor virággal, nem értette, mit keresek ott. Mondom, barátok vagyunk, nem? És valószínűleg ott azért elcsíptem a nőt. Amikor kijött, elkezdtünk kirándulgatni, és fű alatt egymásba szerettünk. Bemutatott a lányának, Sárinak, aki tizenkettő múlt. Nehezen indult, nem vagy az apám, meg hasonlók. Az egyik anyák napján elvittem Sárit, hogy vegyünk az anyjának virágot, és amikor pénzt akartam adni neki a csokorra, nem fogadta el tőlem. Erre nagyon nosztalgikusan emlékszem vissza, az évek során azért erősen megváltozott a helyzet. Aztán megszületett a fiunk, Zsiga.

– Azt hogyan éled meg, amikor Kriszta az interjúiban az elhunyt nagy szerelméről beszél?
– Sehogy. Ez is a múltjához tartozik, és hozzájárult az egyéniségéhez. Tudom, hogy ő volt élete szerelme, a Hufnágel Pisti, én meg vagyok a férj. Mert akkor járt a korai harmincas éveiben, egyszerűen akkor álltak össze a csillagok úgy, hogy szenvedélyes és mély szerelmet érezzen.

– A vietnami esküvői ruha legendája igaz?
– Az thai volt. Ahhoz messzebbre kell mennünk. Apám közgazdászként, diplomataként úgy gondolta, van diplomám és nyelvtudásom, mert gyerekkoromban éltünk Amerikában is, legyek hát tisztviselő. Nagyon jó apa volt, de ezt elhibázta, próbált belepréselni a skatulyába, amibe nem illettem bele. Végül egy bankban kötöttem ki, ahol csak loptam a napot. Már elvettem az első feleségemet, amikor az egyik üzleti magazinban megláttam egy kanadai álláshirdetést. Felvettek, letettem a különbözeti vizsgákat, a bankban pedig maga a nagy tekintélyű vezérigazgató győzködött, hogy maradjak, de felmondtam. Két hétre rá jött 2001. szeptember 11. Bingó! Minden leállt. Munkanélküli lettem, az első feleségem bizalma megrendült. Elvileg még együtt voltunk, de 2002-ben már egyedül utaztam ki Kanadába. Mi is volt a kérdés?

– Az esküvői ruha.
– Kérlek szépen, néhány csavar után Vancouverbe kerültem pénzügyi tanácsadóként, közben el is váltam. Addigra viszont olyan honvágyam lett, hogy egy kolbászért ölni tudtam volna, apámmal szotyolát küldettem postán. Csináltam egy garázsvásárt, eladtam mindent, hogy indulok haza, amikor kiderült, hogy a szomszéd velem egykorú fia Japánban tanít angolt. Elmentem hát Japánba, gyerekeknek tanítottam, hogy ez egy kutya, ez zöld, ez pedig sárga, ha unatkoztunk, tanítás helyett fociztunk. Utána bejártam Délkelet-Ázsiát.

És akkor rám támadt a családvágy, hogy de jó lenne egy feleség meg egy gyerek.

Az egyik bangkoki piacon láttam meg azt a fehér nyári ruhát. Gondoltam, milyen romantikus, hogy majd a leendő feleségemé lesz az esküvőn. Egyébként nagyon jól állt a Hadasnak. A méret ma már nem annyira passzentos, de még ott lóg valamelyik szekrényben.

– És miért pont ő érdemelte ki a ruhát?
– Elképesztően szenvedélyes, tehetséges és melegszívű nő, ráadásul gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ez pedig olyan erős kötelék, ami szerintem át fog vinni minket az életen. Tizenkét éve vagyunk házasok. Persze néha göröngyös a kapcsolatunk, mert én keményfejű vagyok, és nyers, ő pedig neurotikus, és imádja a frusztrációit átcsatornázni másra.

Ha helyzet van, egy hétig nem szólunk egymáshoz.

De szerintem még ez is jót tehet egy házasságnak. A gyerek is megszokta már, hogy ilyenek a szülei, meg hát jó esetben nem előtte veszekszünk. Most egyébként épp béke van, ölelgetjük egymást. A Hadas olyan, mint a csípős kaja: ha megszoktad már, hogy mindig csípőset eszel, akkor ami nem csípős, az már nem is ízlik. Apropó: házias és remekül főz.

– Ő se mindig finomkodik, amikor rólad beszél. Honnan jön ez a nyíltságotok?
– Nincs okunk szépíteni. Mi bajunk lehet az őszinteségből? Nyilván mi sem teregetjük ki teljesen a szennyest, de borzasztóan unjuk már, hogy az emberek eljátsszák, hogy boldogok, minden tökéletes, aztán két év múlva elválnak. Természetes, hogy az együttélés súrlódással jár.

– De akkor azt például miért nem merted neki egy hétig elmondani, hogy elveszítetted a munkádat?
– Nemcsak ő bolond, én is az vagyok, azzal a rossz beidegződéssel, hogy az igazi férfi el tudja látni a családját, sérthetetlen és kemény. Szégyelltem előtte. Napokig titokban jártam állásinterjúkra. Ja, egyébként igazi hímsoviniszta vagyok, ami szintén felpezsdíti a kapcsolatunkat, mert ő meg felvilágosult feminista. Ha vendégségbe megyünk, inkább csöndben maradok. Mert ha ebben az átszellemült társaságban megszólalok, valami törés lesz a beszélgetésben.

– Mind a ketten a médiában dolgoztok. Miben más a ti életetek, mint a többi házaspáré?
– Ha nincs a feleségem, még mindig egy bankban ülnék, ő szabadított fel a nyakkendős robot alól. Tíz éve el kellett kísérnem egy Megasztár-forgatásra, ott fedeztem fel Caramelt. Később, amikor megszűnt a munkám, én szerveztem meg az első szuperkoncertjét, aztán a menedzsere lettem. Alapítottam egy promóciós céget, és olyanokkal dolgoztam, mint Lovasi, Presser, a Csík zenekar és sok más csodálatos előadó.

Szóval klassz, hogy mindketten a médiában tevékenykedünk, bár nem dolgozunk együtt azon egyszerű okból, hogy két dudás lennénk egy csárdában.

Képtelen elfogadni a véleményemet, de engem is irritál, hogyha magyaráz a koncertekről. Víz és olaj. Például itt a Jön a baba negyedik szériája, ami nemcsak egy sikeres kábelcsatornán fut, hanem a neten is. Adná magát, hogy az én cégem gyártsa a műsort, nem? De akkor a feleségem vélhetően egy héten belül megölne.

– Az még áll, hogy ha nyugdíjasok lesztek, kimentek Amerikába térdig felhúzott fehér zokniban?
– Természetesen. Azért abban, mert ugye az öreg amerikaiakra jellemző a baseballsapka, a napszemüveg, a fehér térdzokni és a szigorúan fehér tornacipő. Most még a gyerek a világ közepe, de ha egyszer kirepül, elmegyünk Miamiba. Bérelünk egy kocsit, és a 66-os úton elindulunk New Orleans, Louisiana és Texas felé. Szabadok leszünk, és elmerengünk majd azon, hogy ezt az életet együtt csináltuk végig.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2020/19. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Tóth Milán