A koronavírus-járvány sok változást hozott az életünkbe, pozitívakat és negatívakat egyaránt. Ami talán még ennél is meglepőbb, hogy bizonyos dolgok egyáltalán nem változtak, pedig arra számított az ember. Azt viszont egyértelműen a pozitív fejlemények közé sorolom, hogy amióta sülve-főve együtt van a család, azóta többet játszunk. Társasjátékozunk, kártyázunk és mindenfajta ad hoc játékokat találunk ki, amelyeknek útközben alakul ki a szabályuk, nem kevés vitatkozásra adva ezzel okot.
„Á, ez csak játék!” Ez az a mondat, ami a mi családunkban soha nem hangzott el. Itt mindenki győzni akar, és pocsékul tűri, ha veszít. Meglepő indulatok törnek elő alapvetően nyugis emberekből, időnként akár könnycseppek is kicsordulnak. És mivel a dolog – majdnem – vérre megy, ezért mindenki foggal-körömmel küzd minden apró előnyért. Most nem arról lesz szó, amikor valaki csal, mert komolyan veszi a bridzsezők ősi aranyszabályát, hogy ugyanis minden impassznál többet ér egy pillantás az ellenfél kártyáiba.
Szóval most nem a tőről metszett, hamisítatlan csalásról van szó, hanem az engedményekről. Valaki, mondjuk, elfelejt valamit időben bemondani, megfogott egy bábut, de nem azzal akar lépni, nem vesz fel valamit, vagy nem vesz le valamit, nem szól időben, csak későn stb. Ekkor kezdődik a vita, hogy engedjünk-e neki korrigálni vagy sem. Mivel az atyai szív könnyen puhul, ezért általában engedni szoktunk, azzal a kikötéssel, hogy mostantól betartjuk a szabályokat, és ilyet többet nem csinálunk. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy ez soha nem szokott sikerülni. Ha röviddel ezután valaki elköveti ugyanazt a hibát vagy esetleg valami mást, minden esetben arra hivatkozik, hogy de hát az előbb is engedtünk, miért mérünk kettős mércével neki, meg annak a másiknak. Hogy közben megállapodtunk, hogy mostantól be fogjuk tartani a szabályokat, az teljesen elfelejtődik, hiszen eleve úgy ültünk le játszani, hogy be fogjuk tartani őket – csak aztán mást hozott az élet.
Ilyenkor kínálkozik még némi esély, hogy ne fulladjon káoszba a játék, ha nem engedünk a második engedménykérőnek, amivel azt kockáztatjuk, hogy sértődötten felpattan, és azt mondja, ő ilyen csalókkal nem játszik tovább. Aztán vagy visszajön, vagy nem. Ám ha nem tesszük, ha ő is megkapja az engedményt, akkor egy idő után mindenki kérni fogja, hiszen mindenki követ el hibát. És mivel nem minden hiba egyforma méretű, ezért az engedmények sem egyforma súlyúak, és beindul a méricskélés, hogy miként lenne ez igazságos. A vége az, hogy semmiképp sem lehet igazságos, és a játék káoszba fúl. A tapasztalat tehát az, ha azt akarjuk, hogy ne csak megszakítsuk, hanem be is fejezzük a játékot, akkor mindig az első engedményt kell nagyon megfontolni, illetve jobb, ha az elejétől kezdve betartjuk a szabályokat, még ha nagyon nehéz is.
Persze ez alól is van kivétel. Hétéves Berni lányommal egyik kedvenc játékunk, hogy keménypapírból kivágott tárgyakat kell bekötött szemmel, az alakjuk alapján, tapintással felismerni. Berni verhetetlen a játékban, mindent mindenkinél hamarabb felismer, még a legnehezebbeket is. Szereti is játszani, mindig hív: gyere, papa, menjünk játszani lesőset! És én megyek. Kíváncsi vagyok, mikor fogja észrevenni, hogy minek is nevezi a játékot. Mert bizony ő is osztja az ősi bridzses bölcsességet, hogy minden tapogatózásnál többet ér egy pillantás.