Bizarr szokásnak is tűnhetett volna, hiszen ők az életet ünnepelték, de az őszi évforduló nagyjából így hozta, ráérő idő meg halottak napján volt jobban, hát akkor álltak meg egy pillanatra, amikor lehetett. Nagyapám hazatérésének és szabadságának fordulójára mindenszentekkor emlékeztek – vagy ahogy kijött. Gyakran álmodom velük, látom Juszti mamám bicegő járását, imbolygó, mégis sietős lépteit, és álmaimban időről időre részt veszek ezen a puritán rítuson is: a nagymamám – egy évben egyszer – levette a szekrény tetejéről férje fogságból írt lapjait és néhány soros leveleit. Nézegette őket, meg persze hálát adott a jóistennek, hogy megkímélte a párját azalatt a négy és fél év alatt, amíg a Don-kanyarban udvarolt neki a halál. Néha ittak is egy mokkáspohárnyi alma- vagy meggybort, ettek mama sütött kristálycukros linzert.
Soha semmi sem hangzott el arról, mi történt. Isten komisz tréfáját sem emlegették föl, hogy micsoda arcátlanság volt majdnem hazaengedni Márton tatát, hogy aztán, amikor a suscseji hídfőtől Szentesig vonszolta magát, nyolc kilométerre az otthonától elfogják a portyázó oroszok. Nem dicsérték sem magukat, se egymást. Nagyapám sem emlegette, hogy vaslélek kellett a magába vetett hithez, kétszer járni meg a Dont, retúr. A nagymamám sem hozakodott vele elő, hogy fél év keskeny házasság után négy és felet kellett várni egy férfira, közben főzni, mosni annak az anyjára, nyelni, amit mond: ez is alázatos asszonyra vall. Biztos vagyok benne, magukban sem kérkedtek vele, méltatlan lett volna ahhoz, amit túléltek – túl nagy dolog volt hozzá, hogy beszélni lehessen róla.
Szóval, nem a valódi ünneppel szembeni tiszteletlenség vagy nárcizmus volt ez, csak praktikum. Hálát mondtak, emlékeztek, és siklott tovább az élet, öt gyerekük volt, és másfél szobájuk, valaki mindig útban volt. Másvalaminek is a fordulója volt ez a nap, amiről még mélyebben hallgattak. Bő fél éves kujtorgás, környékezés, korrumpálás és fenyegetőzés ért véget kerek egy esztendőre rá, hogy Márton hazakerült.
Húsvét után kezdődött, kilencszázötven tavaszán. Nagyapám már megerősödött, járt a mezőre napszámba, vagy a kendergyárba áztatni. Az elvtársak a gyárkapuban szólították meg először, virágoztak a nagy utca bónamentafái, mint tucatnyi bódítóan ékes menyasszony.
– Márton elvtárs, hová sietsz?
Két-három évvel is fiatalabb volt a szeplős legény, aki csak úgy leszólította.
– Nekem nem olyan ráérős – bökte vissza Márton. Megfagyott a levegő, szomorú húsvét után voltak, ellopott feltámadással.
– Megkeményedtél – közölte engedékenyen a szeplős, de nem mosolygott, köpött egy hegyeset, és fenyegetőn elindultak, csikorgott csizmájuk sarka a salakon.
Nyáron a bőrkabátosok már arra is rászoktak, hogy feljárjanak a kert felől a házig.
– Itthon van a férjed, Jusztika? – nézett körül a szeplős, mint aki otthon van. Utalgattak egy feladatra, kérdezgették Mártont a fogságról. Sosem bökték ki, mit akarnak. Aztán, ahogy eltelt az első otthoni esztendő, mintha valami gyászév múlt volna el, kopogtak az ablakon. Márton olyan szertartásosan nyitott ajtót, hogy joggal remélte, már nincsenek ott. A két férfi makacsul várta.
– Tanár kell az iskolába – közölte a szeplős.
– Fél elemim van – felelte Márton –, a fogságban tanultam meg írni.
A másik mosolygott.
– De oroszul kiválóan beszélsz – mondta –, és az meg jobban kell. – Márton megkapaszkodott az ajtófélfában, mennyi nyomasztó találka, célozgatás, ostoba keresztkérdés – mind ezért a képtelenségért? Vett egy nagy levegőt.
Amikor Juszti mama ötven év múlva elmondta, mit felelt a nagyapám, nevetett. Hájas tésztát ettünk, hullott mindenfelé a porcukros sütemény, mama meg csak úgy mesélt, nem volt egyetlen vádló gesztusa sem, ahogy kérkedni sem jutott eszébe. Én meg nem fogtam föl, hogy amit mond, mit jelent. Hogy a férje lehetett volna tanárember. Megbecsült, és így vagy úgy, de diplomás. Élhettek volna szebben, kényelmesen…
Márton a szeplős szemébe nézett.
– Én azon a nyelven többet nem szólalok meg – felelte. Jusztika hallgatózott a résnyire nyitott konyhaablaknál, látta elsuhanni a bőrkabátokat. Márton visszajött, nem szóltak egy szót sem, és soha nem került elő a téma. Nagyapám többé nem kapott munkát sehol. Ha bekönyörögte magát napszámba, került liszt, sült kalács. Jusztika az évfordulókon elolvasott néhány levelezőlapot, aztán feltették a szekrény tetejére az egyre sárgább papírsalátát. Nem voltak se hősök, se mártírok, csak két szerelmes ember.