A hedonizmus korában sokan nem tudnak mit kezdeni a lemondás kérdésével. Mások meg olyan sanyarúan élnek, hogy ezért nincs róla véleményük. Igaz, őket nem is szokták kérdezni. Most jött el annak az ideje, amikor mindenki fejében megfordul: másként is lehetne.

– Kondibérlet! – vágja rá a kétgyerekes Kata, mikor azt kérdezzük, le kell-e mondania valamiről a krízis után. – Igaz, beruházással kezdődik, mert veszünk egy ellipszis trénert, de behozza az árát. Súlyzóink vannak, úgyhogy ezentúl itthon fogok edzeni, időt is spórolok, nem csak pénzt. A férjem jövedelme majdnem a felére csökkent, idén nem megyünk a tengerhez, pedig azt a gyerekek születése óta mindig megtettük. Az a baj, hogy a Balaton is majdnem annyiba kerül. A sokáig halogatott festésre nyáron akartunk sort keríteni, most úgy döntöttünk, mi fogunk nekiállni. A szomszéd segít, cserébe kimosom a bútorhuzatait, eddig tisztítóba hordta őket. Elmarad az ajtócsere, és a szememet sem műttetem meg, pedig elegem van a szemüvegből.
A lemondás viszonylag ritkán önkéntes, legtöbbször külső körülmények kényszerítik ránk. Igaz, sokan böjtölnek, és tesznek fogadalmakat, de az elmúlt évtizedek nem arról szóltak, mi mindenről mondjunk le, inkább arról, mi minden jár nekünk, mi mindenre érdemes törekednünk. És most itt állunk megfürödve, a fejünkbe vésett vágyak fogságában. Van alapozószivacsunk és jóganadrágunk, kávékapszulánk és ülésfűtésünk, de nincs tartalékunk. Igaz, ahogy közgazdász szakértőnk két hete elmagyarázta, ez nem csak rajtunk múlik: a rendszer úgy lett kitalálva, hogy ne teljen belőle takarékoskodásra.