Ha sikerül, és eljutnak a Hold még föl nem fedezett területeire, ma már senki sem beszélne róluk. Egy súlyos baleset, és a nagyszerű emberi összefogás a megmentésükre: ez tette őket halhatatlanná. Emlékszem, 1969 nyarán tizenöt éves voltam, a Duna mellett nyaraltunk. Egy júliusi napon hajnalban keltünk, hogy láthassuk a felfoghatatlan csodát, amelyet többmilliárd ember lélegzetvisszafojtva figyelt világszerte: az Apollo–11 utazását, amikor az első ember, Neil Armstrong a Holdra lépett. A következő, az Apollo–12 problémamentesen repült, hajszálpontos leszállással, hosszú holdsétával, mindössze négy hónappal az első után.

A legénység nehezen állt össze

Az Apollo–13 esetében azonban, ami mindössze kilenc hónappal követte az Apollo–11 történelmi misszióját, már az űrhajósok kiválasztásánál nehézségek adódtak. Hosszas egyeztetések után a NASA vezetősége úgy döntött, James (Jim) Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomppilóta és az újonc parancsnoki pilóta, Ken Mattingly fognak repülni. Szinte az utolsó percben, Mattingly vérvizsgálatát követően derült ki, hogy az asztronauta nem immunis a kanyaróra, amit a korábbi kiképzések során elkaphatott az egyik fertőzött kollégájától. Kénytelenek voltak őt lecserélni Jack Swigertre, a tartalék emberre.

 Az expedíció legénysége, balról jobbra: Jack Swigert parancsnokimodul-pilóta, Jim Lovel parancsnok és Fred Haise holdkomppilóta.