Nazhat Karim igazi lovag. Építész és kemenceépítő mester, aki nem mellesleg a Szabadtűzi Lovagrend tagja. Negyvenöt éve Irak területéről, a kurdisztáni hegyekből indult, hogy Budapesten végezze el az egyetemet, és találjon magának olyan munkát, amely szívét-lelkét melengeti.

Karim mester nem árulja el a korát. Arra kér, tippeljek, és huncutul összehúzza a szemét. Nem tippelek, mert ő olyan, mint a lámpásból előbújó dzsinn, kortalan, időn kívüli. Azt mondja, a dédnagymamája száztizenhét évesen hunyt el, fésülködés közben. Őket más agyagból gyúrták.
Maszkban beszélgetünk, bár nem szerettem volna veszélyeztetni a személyes találkozóval, ragaszkodott hozzá. Nem adja meg magát a vírusnak, úgy gondolja, ha el is kapja, őt kiütni nem fogja. Dolgozik, most is a kőbányai műhelyben vagyunk, megállni nem lehet, nem is akar.
– Ha belevágsz valamibe, csináld jól, tegyél bele mindent, vagy el se kezdd! – vallja. Mutatja sorban a kemencéit, simogatnivaló mind. A bezártság idején is különleges melegséget adhat, ha a bennük sült ételeket, mondjuk a saját kenyerünket ehetjük. Amiből még a szomszédnak is szívesen adunk.