Sokan sokféleképpen igyekeztek már meggyőzni bennünket arról, hogy a boldogság csak hozzáállás kérdése: kellő optimizmussal minden bajjal szembeszállhatunk. De vajon igaz-e ez egy eddig ismeretlen krízishelyzetre is?

Nagyanyám legendásan optimista lélek volt, nála mindig félig volt az a bizonyos pohár. Átélt világháborúkat, forradalmakat, semmi sem rendítette meg makacs hitét abban, hogy a dolgok a végén jobbra fordulnak. Ellentétben a nagyapámmal, akinek pesszimizmusáról sokat regélt a család. „Engedd meg, hogy legalább öt percig örülhessek!” – könyörgött neki a nagyi, de ő bármilyen jó hír kapcsán azonnal sorolni kezdte a titokban ránk leselkedő, szörnyű veszélyeket. Hogy miként kerültek össze, és hogyan maradtak meg egy hosszú, kiegyensúlyozott házasságban, ördög tudja. Talán éppen nagyanyám boldogságra való képessége jelentette az erőforrást, ami kapcsolatukat táplálta, nagyapám – szaknyelven szólva – védekező pesszimizmusa pedig a nagy csalódásoktól óvta meg a famíliát.