Közel százhúsz éve született, és jövőre lesz negyven éve, hogy már nincs köztünk. De filmeken, tévéfelvételeken azok is megismerhették, akik nem láthatták a színházban, nagy szerepeiben. Bilicsi Tivadarról legfiatalabb lánya, Bilicsi Éva mesélt Szegő Andrásnak.
– Gyerekkorom kedvence volt, és lemezen rongyosra hallgattam édesapád nagy slágerét, hogy „Legkisebbik lányom, a szöszi Évi, állatkertbe vitte el apukát”. Nagyon megilletődött vagyok, hogy hét évtized múltán beszélhetek veled, éppen róla. Te hogyan emlékszel vissza arra, amikor még a legkisebb voltál, szöszi voltál, és vitted az állatkertbe apukát?
– Valóban akadnak olyan emberek, akik visszaemlékeznek az egészen kicsi gyerekkorukban történtekre. Nálam csak egy-egy emléktöredék villan fel. Ami megmaradt bennem, inkább az otthon hangulata. Illetve vannak olyan történetek, amelyeket olyan sokszor emlegettek, hogy szinte már igazi emlékként raktározódtak el bennem. Ilyen – voltam vagy kétéves – a Bajor Gizi „néninél” töltött vendégeskedésünk. A híres dal születésével kapcsolatban is csak azt mesélhetem el, amit már többször itt-ott megírtak. Garay Imre zeneszerző felhívta aput, hogy szívesen bemutatná neki legújabb szerzeményét. El is jött hozzánk, és mesélni kezdett. Magára és kislányára, Jutkára írta, de hát nem aratott vele túl nagy siker, ezért úgy döntött, apura, illetve rám – Évire – vonatkoztatva egy kicsit átírja. „Aranyos – mondta apu –, ha valahol lesz alkalom, majd eléneklem.” Elmúlt egy-két hónap, és felkérték, lépjen fel Dunaújvárosban, egy művelődési ház avatóján. A szerkesztő még hozzátette, jó lenne, ha valami új számot tudna előadni. Apu gondolkodott, gondolkodott, és eszébe jutott Garay Imre szerzeménye. Azért persze lapult a tarsolyában még több dal is, gondolta, ha ez mégsem nem válna be, legyen kéznél más is. Apura került a sor, és énekelni kezdett: „Legkisebbik lányom, a szöszi Évi”. Úgy szól a fáma, hogy a dal végén nagy-nagy tapsvihar tört ki, és legalább háromszor-négyszer meg kellett azonnal ismételni. Aztán hamarosan felvette a rádió, és igen gyakran játszották, a hallgatók nagy örömére. Majd hanglemez is készült, ahol a legvégén én is a három évemmel, teljes odaadással, belebúgom kicsit pöszén, kicsit raccsolva a mikrofonba a refrénmondatot. Hosszú-hosszú ideig, bárhova is ment fellépni az édesapám, mindenütt kérték, „Az apu hod med be” dalt okvetlenül énekelje el. Hozzá kell tennem, csak a szöveg ritmusa és szótagszám miatt került be a szöszi jelző, hiszen sosem voltam szőke! Egy időben kicsit untam, hogy ha bárhol bemutatkoztam, mindenki rögtön megkérdezte: „Na, tudod már, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába?”. Elárulom, még most sem tudom!
