Itt fut el egy nő az ablakom alatt, vagy harminc éve. Több. Csak nehéz ezt kimondani. „Futólag” öregszik a szemem láttára. Már fiatalon is meggörbített háttal futott, messziről nem is lehetett megállapítani, idős-e, vagy fiatal. Messziről nem látszott jól semmi. Sosem szokott. Egyszer követtem, még az elején. Gyerek voltam, és kíváncsi. A görbe hátú nő sosem futott gyorsan, nem is nagyon tudtam én azt futásnak nevezni, lassúnak találtam, sőt, gyengének. Az erősek rohannak. Szapora sétával tartani tudtam mögötte a tempót. Fenn a hegyen, egy kis tisztáson, a görbe fa mellett, amin mászva felnőttem én is, megállt. Még öt vagy hat nő jött oda, futva ők is. Megölelték egymást, aztán mind elkezdtek sírni, akár valami vezényszóra. Madarak csicseregtek körülöttük, és halkan sípolt a nyári nap. Onnantól folyton azt próbáltam kitalálni, amikor elfutott az ablak alatt az a görbe hátú nő, hogy vajon miért szomorú. Miért jár sírni a görbe fához. Miért nincsenek szavai sem a síráshoz. Onnantól könnyen hozzágondoltam egy életet.
„Csak két dologban hihetsz: vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem.” (Albert Einstein) A Nők Lapja 2020/24. lapszámának Ecce homo rovata.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon miért sírt az írás főszereplője?
