Péter és Léna huszonegy napja leveleztek egyetlen valódi találkozás nélkül, amikor Péter ezt írta Lénának: „Legyen úgy, ahogy a jóisten akarja. Induljunk el június ötödikén délután öt órakor egymás felé, én a Keleti pályaudvar, te az Astoria felől. Ne siess, de ne is lépkedj túl lassan. Jövő ilyenkor már Velencébe utazunk.”
Igen, Péter ilyen, gondolta Léna megelégedve, ilyen végzetes, ilyen legkevésbé sem szokványos, vele sosem kell tartania attól, amitől mindig is félt, mint a tűztől: az átlagosságtól.
Péter szerette részletesen végigkérdezni a leveleikben, mi történt Lénával aznap, és Léna örömmel írt meg minden jelentős és jelentéktelen részletet. Egyszer azon kapta magát, hogy jegyzetel, mert előző alkalommal nem tudta pontosan felidézni, hogy egy bizonyos félórában mit csinált. Léna onnantól valami perverz örömet érzett afelett, hogy saját magát úgymond legapróbb darabjaiban odaszórja Péter elé, hogy Péter aztán, mint valami hús és vér kirakóst, kedvére egésszé rendezhesse őt.