A kerékkel kezdődött minden. Az utazás a tengereken folytatódott, majd a levegőben, sőt a Holdra is eljutottunk. Szeretjük járni a világot. Mert utazni jó.
Nem csak jó, létszükséglet is. A nagy Pompeius szerint: „Hajózni muszáj, élni nem.” Először keltek útra a kereskedők, itt vásároltak, amott eladtak; meneteltek a katonák, úttalan utakon, óriási hegyeken keresztül. Heteken, hónapokon át hajóztak a tengerészek, penészes kétszersültet ettek, dohos vizet ittak, és sóvárogva lesték a horizontot, feltűnik-e végre a szárazföld. Elindultak a felfedezők is, hogy új világokra leljenek. Költséges kalandjaikat koronás fők szponzorálták, persze nem önzetlenül – idegen kontinensek mesés kincseit akarták.
És, mióta világ a világ, utaztak kedvtelésből is, már akiknek volt rá pénzük. Királyok, arisztokraták, tehetős polgárok. Ők a fiaikat is küldték, hogy világot lássanak, nyelvet, művészetet tanuljanak. Már az 1700-as évek végén legalább negyvenezer angol fiatalember indult külföldre, hogy egy oktató társaságában megtegye a Nagy Utazást, amely akár öt évig is eltarthatott. Noha az útiköltség évi négyezer fontra is rúghatott – egy munkás harminc fontot keresett ennyi idő alatt –, az előkelő ifjak neveléséhez a Grand Tour hozzátartozott.
