Hogy miért szeretem? Mert a fiatalságom. Mert ilyen családot álmodtam magamnak. Mert olvasás közben hol mosolygok, hol nevetek, és olykor meg kell törölnöm a szememet.
Hát akkor nézzük, miért is van a könyvespolcom előkelő helyén rongyosra olvasva (az „előkelő” esetemben azt jelenti, hogy könnyen elérhessem) ez a puhafedelű, már Brenner György találóan illusztrált képeit nézve is sokatmondó, könnyed könyvecske?
Többek közt azért, mert bárhol felütöm, nem tudom letenni. Most, hogy belegondolok, bár ezeket a jelzőket soha nem írtam le, életigenlő és segítő könyveim sorába tartozik. A szerző mindezt észrevétlenül teszi, még csak kísérlet sincs benne, hogy életigenlő és segítő legyen. Csak leírja, hogyan él egy milánói család, három gyerekkel, egy „álmatag” háztartási alkalmazottal, egy felnőni nem akaró kutyával, egy szeszélyes autóval, számtalan unokatestvérrel, baráttal és egyéb üzletfelekkel körülvéve.
Hogyan élik napjaikat nyárban és télben. Nyáron a déd- és nagyszülőktől örökölt nyaralóban a valsoldai San Mametében, valahol a Luganói-tó partján. Télen a rémes, büdös, zajos városban, a rég kinőtt lakásban, ahová a befogadott macskahölgy jóvoltából még három újszülött érkezik.
A kelekótya és a vihar
Kis idézet egy kirándulásról, hogy érezzenek valamit az olvasmány ízéből. Már a kalandos nap vége felé járunk.
„Egyszer csak árnyékba borult az egész dzsungel, felettünk megnőttek a sötét hegycsúcsok.
– Mennyei tészta! – pattant fel hitvesem.
– Lement a nap. Siessünk, emberek! – Ezzel ismét kézbe vette a szervezés irányítását.
Nincsen tehát semmi meglepő abban, hogy a tó közepén elkapott bennünket a vihar. Ha a feleségem szervez valamit, már hogyisne törne ki a vihar? Holtbiztosan kitör. Félúton, a tó kellős közepén. A vihar közeledett, fütyült a szél, s háborgott a tó, melynek közepén hányódtunk mi. És velünk a fedélzeten egy csapat gyerek, a mieink és másokéi, csuromvizes fürdőköpenybe burkolt tagokkal, fejükön pedig szükségfejfedő gyanánt, hátizsákok, fazekak, tányérok.
– Juj, de csodás! – rikoltozott a kelekótya nőszemély, akit feleségül vettem. És ne higgyék ám, hogy ő valami bátor teremtmény, ugyan! A feleségem mindentől fél, még az olyan teljességgel ártalmatlan dolgoktól is, mint egy svábbogár vagy egy motorbicikli; de nem fél az „ő” tavától és az „ő” viharjaitól. Sőt, még becézgeti, hogy azt ne mondjam: biztatja, tüzeli őket. – Nézd, de gyönyörű! – kiabálta. – Nézd, milyen fekete! Most jön a légtölcsér, na mibe, hogy jön?!
