Amikor eggyé válunk az idővel, amikor nem gondolkodunk, csak élünk a jelen örömében, amikor nem kísért a múlt, és nem nyomaszt a jövő, amikor azt éljük át teljes valónkkal, ami épp itt és most van, talán azt a pillanatot nevezhetjük önfeledtségnek. Mindennél nagyobb szükségünk van most erre, mert sok héten át éltünk bezárva, elvágva a szeretteinktől és a barátainktól.

Amikor hozzáfogtam ehhez a cikkhez az önfeledtségről, rögtön keresgélni kezdtem az emlékeim között, vajon mikor éltem át utoljára? Mikor adatott meg az a pillanat, amikor nem kényszerűségből cselekedtem, nem azért, mert meg kellett tennem, vagy el kellett intéznem valamit, hanem egyszerűen azért, mert jólesett, és ez társult ugyanakkor valami kellemes felszabadultsággal? Nem is olyan könnyű felidézni ilyet, ha megpróbálják, önök is rájönnek.
Aztán mégis felötlött egy emlék, amikor tavaly nyáron az Adrián motorcsónakkal mentünk át egy aprócska szigetre, és aztán nem nyugodtunk, mentünk tovább a következőre is. Visszafelé azonban viharos szél támadt, a tenger nagy hullámokat vetett, és a tankból a benzin vészesen fogyni kezdett. A hullámok sós vizet csaptak az arcunkba, fáztunk, és ahogy a szembeszél egyre nehezebbé tette az utat, és ahogy egyre inkább kérdésessé vált, hazajutunk-e, annál inkább éreztük, hogy élünk, és hogy a víz, ez a habzó, szürke, sós tenger haragosan is gyönyörű. Amikor végre szerencsésen kikötöttünk, nevettünk, mintha letettünk, vagy a tengerben hagytunk volna valamit, mert mámorító sikerélményt adott a kalandunk. És mintha ezt az érzést épp a veszély tudata keltette volna fel.