Az őszinteség hiánya öl, és hazuggá tesz. Még akkor is, ha szeretetbe van csomagolva. Ez a kemény üzenete a századfordulós kisvárosi történetnek. Csupáncsak ennyi lenne, ha nem Kosztolányi írta volna.

„Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899.
A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek.
Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az időt: 1⁄2 1.
Apa és anya csomagolt az ebédlőben.”
Akár egy szűkszavú tudósítás. Sor elején kezdett mondatok, egy-két torlódó jelző, és ott vagyunk a történet közepében. Még itt, a kezdő soroknál szinte mindent már tudunk a helyről és az időről.
„A faliórára pillantottak. Apa megnézte zsebóráját is, mely pontosabban járt. Kimentek a verandára. Innen a kertbe kiáltottak egyszerre:
– Pacsirta.
Egy leány ült a padon, a virágágyak előtt, a vadgesztenyefa alatt. Sárga pamuttal horgolt valami terítőt.
Csak fekete haját lehetett látni, mely – akár lomb a földre – árnyékot vetett arcára, melynek háromnegyed részét eltakarta, pusztán egynegyedét mutatta.
Nem mindjárt mozdult. Lehet, nem is hallotta.
Aztán szeretett így maradni, lehajtott fejjel, munkájára bámulva, sokáig, akkor is, ha belefáradt, mert hosszú évek alatt gyűjtött tapasztalatából tudta, hogy ez a helyzet illik neki legjobban.
Megesett, hogy zajt hallott, de azért nem tekintett föl. Akkora önfegyelemmel uralkodott magán, mint egy beteg.”