Olyan szabálytalan a vörös hajával, a mosolygós szeplőivel, hogy a legunalmasabb egyensminkkel sem lehetne szokványos divatbabává alakítani. Azt pedig jó néhány színpadi szerepben és ötvenhat filmben, köztük a nemrégiben bemutatott Hab című vígjátékban is bizonyította, hogy a színészi kvalitásai sem szorulnak a külcsín mögé.
– Nagyon jó a sajtóvisszhangja Lakos Nóra első mozifilmjének és az alakításodnak, kevés vígjátékot fogadott ilyen rokonszenvvel a kritika. Magam is élveztem a finom humort, a zenét, a mai harmincasok útkereséséről, magányosságáról szóló üzeneteket, és úgy tűnt, hogy a cukrászlány hálás szerepét neked írták. Azért esett rád a választás, mert te vagy Kerekes Vica, aki nagy sztár Szlovákiában, Csehországban, vagy egy castingon dőlt el, hogy te leszel a főszereplő?
– Örülök, izgulok, szorítok a filmért, és bizakodom, hogy a közönség is szeretni fogja! Amúgy itthon nem jellemző, hogy casting nélkül kapok főszerepet, míg Szlovákiában előfordul, hogy egyszerűen csak felhívnak. De ez nem baj. Egyébként Nóra, a film rendezője, akivel remekül rezonáltunk egymásra a forgatás alatt, mesélte, hogy amikor megálmodta a filmet, már kitűzte a fotómat a falára, barátkozott az arcommal. Mégis legalább hét próbafelvételt készítettek velem, és az sem titok, hogy a producer nem engem akart. Persze ma már csak az fontos, hogy vállalható, szeretni való a végeredmény, kellemes élmény volt a munka a remek csapatban, és a sokáig keresett férfi partneremmel, Mátray Lacival is imádtam játszani.
– Békésen említed a castingot, pedig sokan irtóznak tőle.
– Szerintem az idegenkedés egyik oka a védekezés, a kudarckerülés. Mert hát hogy néz az ki, odamegy egy komoly díjakkal rendelkező színész, aztán nem őt választják? A másik összetevő a félelem lehet, hiszen nagy az esély arra, hogy nem úgy teljesítesz, ahogy szeretnél, vagy normális körülmények között tudnál, mert nincsenek paradicsomi állapotok a castingokon. Néhány perc alatt kell meggyőzőt mutatnod abból a karakterből, amit majd talán eljátszol. Nincsenek rajongó nézők és segítő kollégák, mint a színházakban, néha azt sem tudod pontosan, kik néznek, csak érzed, hogy pléhpofák. Producerek, rendezők, forgatókönyvírók, rendezőasszisztensek. De megszoktam. Rájöttem, nemcsak szakmai hitelesség és lelkierő kell hozzá, hanem lazaság is. Ma már úgy megyek castingokra, hogy vagy megkapom a szerepet, vagy nem, de ha mégis sikerül, akkor jó lesz, mert megint kimozdulhatok a jelenlegi státuszomból, és élvezhetek egy új feladatot vagy próbatételt. Jó lenne, ha a jövő színészeit tanítanák arra, miként kell castingon viselkedni, hogyan lehet felkészülni, mi vár rájuk. Én már tartottam erről workshopot leendő színészeknek Csehországban. Nemcsak érdekes volt, hanem azt mondják, hasznos is.
– Arra tanítottad őket, miként alkalmazkodjanak korunk követelményeihez?
– Ebben a világban kell élnünk, itt kell boldogulnunk, ez adatott. Visszasírhatjuk a régit, de fel kell ismernünk, mit diktál a jelen, közben nagyon fontos kialakítani valamiféle arányosságot a magunk törvényei és a korunk adta lehetőségek között. Erre törekszem. Például nem vagyok hajlandó részt venni abban a társasjátékban, miszerint nyilvánosság előtt éljük az életünket. Rémálomnak tartom, hogy sokak szerint annak függvénye a siker, mennyi követőd van a közösségi oldalakon. Ha ettől függ a népszerűség, köszönöm szépen, nem kérek belőle! Ha egy színész nem győzi meg a közönségét filmben vagy színpadon, akkor mit számít a kattintásszám? Kiposztoljam, milyen ruhát veszek fel, hol kávézgatok, mit vacsorázom, és kivel?
