Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.
Kinn zuhogott. Léna maga fölé tartotta az esernyőt, odaállt az Angyalföldi Művelődési Központ felirat elé, és lefényképezte magát, úgy, hogy a fotón a szöveg és Elza is pontosan kivehető legyen.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle Elza az eresz alól, és egész a homloka közepéig vonta a szemöldökét.
– Semmit. Csak elküldöm neki. Hogy tényleg itt vagyok. És veled.
– Semmit? Ez nem semmi, ez a teljes őrület – mondta Elza, azzal faképnél hagyta Lénát, és visszament az épületbe. Három perc volt hátra az előadás kezdetéig. Valami pszichológiai izé volt, amire Elza rángatta el Lénát. Lénát már az izé címétől is rázta a hideg: „Menekülések a nárciszcsapdából”, de a hidegrázás okát nem tudta meghatározni magában. Amikor Léna végre leült Elza mellé a teremben, kissé kényszeredetten elnevette magát, és azt mondta:
– Nem értitek ezt az egészet… Ő jobban szenved, mint én. Hogy folyton fél, mint egy kisgyerek. Egy kisgyerek nem bánt, Elza. Egyszerűen csak meg kell érteni. Én vagyok a nagy, hát nekem kell tudnom…
Már elkezdődött az előadás, amikor a fényképre válaszul üzenet érkezett Pétertől: „Vajon mikor csináltad ezt a képet? Tudom, hogy nem vagy ott. Mindent tudok rólad.”
Az előadás után szótlanul, megbénulva álltak a zuhogó esőben. Léna autójának mindkét első kereke úgy hasalt a földön, mint egy-egy elcsapott állat. Egyértelmű volt, hogy valaki kiszúrta a gumikat. Lénának fél órája volt, hogy odaérjen Misiért, így hát aztán Elza beültette, sőt egyenesen betolta Lénát a saját kocsijába, és elvitte az óvodába. Az úton nem szóltak semmit. Amikor Léna kiszállt, Elza csak annyit mondott:
– Néha úgy felpofoználak.
