Félhomály. Vakítóan éles, fehér fény. Sötétség. Megint félhomály. Köröttem ágyak. Háton fekszem. A kezem nem mozdul. A szemem viszket, a torkom kapar. Folytonos mozgás körülöttem. Jönnek, mennek, idesandítanak. Álarcosok. Hol vagyok? Kórházban? Az lehetetlen. Hogy kerültem ide? Miért nem emlékszem? Mióta nem emlékszem?
Ragyog a nap be egy ablakon. Fölülök. Könnyű a testem. Emelem a kezem. Ráncos. A barna foltok halványabbak, de mi ez a sok kék, zöld? Tapogatom. Ismerkedem a saját kezemmel. Bámulok föl, le, jobbra meg balra. Ismerős a tapéta. A kereszt, a kép is a falon. A vánkosom illata. Kecmergek. A matrac mozgásának játéka meggyőz: itthon vagyok. De hol voltam? Mikor, ki hozott ide? Nyílik az ajtó. A lányom, Hédi lép be.
,,A legnagyobb betegség az érzéketlenség, még saját nyomorát sem érzi a lelked.” (Pascal) A Nők Lapja 2020/45. számának Ecce Homo rovata.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
