Apa és fia, mindketten a zenei pálya neves művészei. A Dés nevet egy ország megtanulta: László népszerű filmek, színházi darabok zeneszerzője, ugyanakkor játszik szaxofonon, zongorán, önálló koncertjein énekel is. Fia, András a dzsesszélet markáns egyénisége, az ütőshangszerek, az improvizálás mestere.
– A Dés név fogalom a magyar zenében, apád ikonnak számít úgy szakmai körökben, mint népszerűség tekintetében. Nem volt kihívás számodra ezzel a névvel a zenei pályára lépni? Elfogadni a helyzetet, hogy eleve ő a Dés, te pedig csak a kis Dés lehetsz?
– Amikor az ember a zenészi pályát választja, vagy éppenséggel a zenészi pálya választja őt, akkor ez nem szempont. Gyerekkoromban mindent megtettem annak érdekében, hogy elkerüljem a sorsomat. Bármikor felmerült a pályaválasztás kérdése, csak abban voltam biztos, hogy zenész nem leszek. Azóta viszont többször is megbizonyosodhattam róla, hogy számomra mégis ez volt elrendelve. A karantént, sok más zenésztársamhoz hasonlóan, nagyon hullámzó kedélyállapotban éltem meg. Az első hetekben teljesen átadtam magam a megváltozott életformának, élveztem, hogy reggeltől estig a családommal lehetek, nincsenek turnék, próbák, felvételek. Később aztán rádöbbentem, hogy hiányzik a zene, a zenésztársak, az együttes játék izgalma, nélkülük csonka ember vagyok. Azóta minden koncertet, zenével töltött pillanatot ajándéknak élek meg, nyilván a ránk váró baljós tél ígérete miatt is. Szóval végiggondolva az eddigi pályámat, hamarabb lettem zenész, mint hogy kimondtam volna. És amikor az ember valamit teljes elszántsággal és hittel kezd el csinálni, akkor az a kérdés, hogy hogy hívják, nem kerül a látótérbe.
– Mégis akadtak jó néhányan, akik pályájuk elején nevet változtattak, hogy kerüljék az óhatatlan összehasonlítást az apjukkal… Szegény Karinthy Marcinak még ott volt a zseni nagypapa is mázsás kőként…
– És akkor mi lehettem volna?
