Igen, kedves Olvasó, szeretném meghívni egy kávéra és egy jó beszélgetésre! Minden ember élete regény – közhely, de van benne igazság –, ezért keresek olyan partnereket, akik a hétköznapok harcait vívják, és a sorsuk furcsa, szép vagy drámai.
„Édesanyám hűséges olvasója a Nők Lapjának, és én tizenkilenc éves lányként követem a példáját. Legjobban azokat a cikkeket szeretem, amelyek erős nőkről szólnak. Sokáig azt hittem, én is erős vagyok, csakhogy a jeles érettségimmel sem vettek fel egyetemre, tehát dolgozni mentem, egy közfeladatot ellátó intézménynél lettem civil alkalmazott. Ott jöttem rá, nem erős vagyok, hanem kiszolgáltatott! Durva, hogy munkahelyi zaklatás áldozata lettem tizenkilenc évesen, miközben sok kortásam még érettségire készül. Ők még nem tudják, menyire igazságtalan és visszataszító a felnőttek világa. Kedves V. Kulcsár Ildikó, kávézna velem?”
Mit lehet tenni egy ilyen e-mail elolvasása után? A következő vasárnapon már az alföldi szülővárosa kávézójában ülök Rékával.
Csak vicces bókok
Szép. Karcsú, magas termet, hosszú, barna haj, szabályos arc, nagy, szürke szempár. Csakhogy különös ez a szempár, mert hiába mosolyog az arca, a tekintete szomorú. Réka még ma is jár pszichológushoz, mert nem tudja egyedül feldolgozni a megaláztatást, ráadásul egyik állásinterjúról fut a másikra, mert élete első munkahelyén felmondott.
– Nincs sok munkalehetőség a városunkban, a felsőfokú német nyelvvizsgám sem kelendő. Pedig fontos dolgoznom, mert a szüleim válása miatt anyukám egyedül nevelt fel engem és a bátyámat – nem szenvedtünk hiányt semmiben –, és képtelenség, hogy ma is ő tartson el – magyarázza, majd csak sok biztatás után térünk rá a találkozásunk tárgyára, mintha szégyellné a történteket.
– Azért esett a választásom erre a munkahelyre, mert magasabb fizetést adtak az irodai munkát végzőknek, mint más cégek – jelenti ki komolyan. – Nem érdekelt, hogy a hivatásosok több pénzt visznek haza ugyanazért a munkáért, de az sem, hogy nem kaptam nyelvpótlékot, lelkesen jártam dolgozni. Olyan irodába kerültem, ahol három nő dolgozott rajtam kívül. Voltak apró pletykálkodások, mint minden közösségben, de jól éreztem magam, és összebarátkoztam egy harmincas kolléganőmmel, aki a balhé kitörése után is rendes volt velem. Eleinte nem zavart, hogy a munkatársak nyolcvan százaléka férfi, bár nehezen viseltem a szigorú hierarchiát, ám ha csak ez lett volna a problémám, még ma is ott dolgoznék. Azon sem csodálkoztam, hogy sok bókot kapunk mi, nők – az idősebb kolléganőim is –, amelyeken nevettünk, mert nem közönségesek, inkább viccesek voltak. Ráadásul nem aktákat tologattunk, hanem értelmesnek, hasznosnak éreztem a munkánkat. A később történtek szempontjából az is fontos, hogy nekünk, civil női alkalmazottaknak szolid öltözéket kellett viselnünk. Nem hordtam miniszoknyát, kivágott felsőket, általában nadrágban, bő pólóban vagy garbóban voltam. Bár egyesek szerint az én koromban minden szerelés kihívó. Szerintem ez butaság!
Ne légy prűd!
Réka békésen dolgozott augusztustól decemberig, de karácsony környékén már egyre elviselhetetlenebbé vált számára egy férfi kolléga viselkedése, aki idősebb volt, mint a szülei. Nem sorolhatta őt az egyszerű munkatársak közé, mert magas polcot foglalt el a hierarchiában, befolyásos „főnökistennek” számított, Réka közvetlen vezetője is tartott tőle.
– Összeszorult a gyomrom, ha megláttam. Mert becézgetett, ölelgetett mások előtt, szívecskémnek, kicsimnek, szerelmemnek szólított, úgy viselkedett, mintha egy ágyban töltöttük volna az éjszakát. Nagyon szégyelltem magam emiatt! Egy korombeli srácot le tudok pattintani, de egy öreg főnökistent? Mások jelenlétében mutogatott nekem a telefonján számára vicces, szexuális tartalmú képeket, amelyek nem voltak viccesek, csak gusztustalanok. Undorítónak találtam a „jófejkedését”. Többek jelenlétében közöltem vele, ez nem fér bele az értékrendembe, ő kinevetett, majd fölényesen odavágta, ne legyek ennyire prűd, tudhatnám már, hogy mennek a dolgok… Csak később értettem meg, a dolgok menete azt jelenti, hogy azt csinálhat a női beosztottaival, amit akar. Akik szerettek, sajnáltak, a többiek valószínűleg röhögtek. Kerültem a vele való találkozást, de a közvetlen vezetőm olyan munkát osztott rám, amelyben együtt kellett dolgoznom a főnökistennel, és újoncként nem nagyon mertem ellenkezni. Hiba volt! Hiszen elviselhetetlenül flörtölgetett velem munka közben, előfordult, hogy a tiltakozásom ellenére csiklandozott (!), aztán végleg elvesztette a kontrollt. Ketten voltunk az irodában, amikor váratlanul a hajamba túrt, és a fejemet erősen a nemi szervéhez szorította. Soha nem voltam ilyen megalázó helyzetben! Nagyot kiabáltam, hogy azonnal engedjen el, ettől talán megijedt, mert elengedett. Én felpattantam, kirohantam az irodából, de ő utánam szólt: „Drágám, ezzel még nincs vége!” Elszívtam két cigarettát az udvaron – ritkán teszem! –, majd összeszorított foggal bírtam ki néhány órát a munkaidő végéig. Csak arra koncentráltam, hogy ne zokogjak.
Két ellentmondó állítás
Réka több hónap távlatából is zaklatottan mesél a történtekről, ám amikor az eset utóélete és a saját viselkedése jön szóba, végleg fényét veszti a tekintete. Tétován válaszol arra az egyszerű kérdésre, miért nem csinált botrányt, miért nem mondta el rögtön mindenkinek, mit engedett meg magának a főnökisten.
– Nagyon féltem – mondja csöndesen. – Olyan szigorú volt az alá-fölé rendeltségi viszony, hogy úgy éreztem, nem mernek mellém állni a többiek. Hiszen ő nagy hatalmú férfi, hozzá képest én senki vagyok. Őrület, hogy belőlem, a túlfejlett igazságérzettel rendelkező, a gyengébbeket mindig megvédő, fiús természetű, nagyszájú lányból néhány hónap alatt félénk nyuszikát csinált! Hazaérve bemenekültem a szobámba, anyu kérdéseire sem válaszoltam, csak késő este, amikor rám jött egy szűnni nem akaró sírógörcs, hívtam fel egy barátnőmet. Vele osztottam meg a szégyenemet, ő pedig rávett, beszéljem meg anyával, mit tegyek. Anyukám kiakadt, és kijelentette, telefonál a munkahelyemre, hogy ilyen nem történhet, tegyenek valamit. Én nem akartam balhét, de anya miatt mindent elmeséltem a harmincas kolléganőmnek, akiben nem csalódtam. Ő elmondta, vannak elődeim, nála is próbálkozott az „úr”, és igyekezett segíteni. A hatására ígérte meg a közvetlen vezetőm, nem fogok többet a főnökistennel dolgozni, aztán a történet eljutott a csúcsra is. Az intézmény első embere kedves volt, ám az én védelmemben úgy döntött, áthelyez egy másik részlegbe, egy másik épületbe. Nagyon fájt! Jól dolgoztam, mégis nekem kell elszakadnom a kedves kollégáimtól? Közben futótűzként terjedt a hír, én lettem a pletykák főszereplője.
Réka kezdeti félelme is beigazolódott. Sokan hajtogatták, hogy túlreagálta a dolgot, a főnökistennek ilyen a stílusa, nem kell belőle cirkuszt csinálni, más nőkkel is hasonlóan viselkedik, Réka kihívó jelenség… Azt is többen mondogatták, nem érdemes pert indítania, mert egy állítás áll szemben egy másikkal, és a kör bezárul. A főnökisten soha nem ismerte el a hasonló ügyeit.
Túl kell élni
– Dehogy akartam pert indítani, csak túl szerettem volna élni – sóhajt Réka. – Rémálmokkal viaskodtam, féltem, utáltam magam, enni sem tudtam. Miért nem voltam képes okosabban kezelni a helyzetet? A családorvos betegállományba vett két hétre, és pszichológushoz küldött. De érdemi változást csak akkor éreztem, amikor májusban felmondtam, mert nem bírtam tovább. Kérlek, ne érts félre! Nem vagyok ártatlan naiva, tizenhat éves koromban volt az első szexuális kapcsolatom. A fiú megcsalt, szakítottunk, ám e kudarccal végződő első szerelemben nem voltam kiszolgáltatott. Jogom volt dönteni, önmagam maradtam. De itt? Olyan állapotba kerültem, mint amikor kiskamasz koromban meghalt a szeretett nagynéném, aki a pótanyukám volt. Iszonyatos emlék, ahogy az első munkahelyem is az lesz, amíg élek. Az emberek iránti bizalmamat és az igazságba vetett hitemet vesztettem el!
Amikor óvatosan érdeklődöm a jelenről, Réka végre elmosolyodik. – A pszichológus munkája beérik, hiszen ma már azt mondom, sokat tanultam az undorító ügyből, erősebb lettem általa. Pert indítani ma sem mernék, de elhatároztam, jogi egyetemre fogok jelentkezni, hogy segítséget nyújthassak a hasonló helyzetbe kerülő nőknek. Nővédelmi szervezetekhez is fogok csatlakozni, hogy támasza lehessek a leendő sorstársaimnak. És ha az őszinteségemmel rá tudtam venni néhány nőt, hogy álljanak ki magukért, ha zaklatják és áldozatként hibáztatják őket, akkor nagyon hálás vagyok neked e beszélgetésért.
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
