Tavasszal egész városrészek tapsoltak az orvosoknak és ápolóknak, esténként mindenki együtt ünnepelte a fáradtan hazatérő hősöket. A civilek pizzát, szendvicseket, süteményt hordtak a rendelőkbe, hogy a maguk módján erőt öntsenek az ott dolgozókba, és kifejezzék a hálájukat. Azóta a koronás betegek száma meghússzorozódott, ám az egészségügyi alkalmazottak ma már köszönet helyett sokszor csak számonkérést és kioktatást kapnak. Miután egész nap aktívan fertőző betegeket ápolnak, körükben jóval nagyobb azok aránya, akik elkapják a kórt, és fájóan sokan halnak bele. Gyógyítani nem lehet másfél méteres távolságból, nem mondhatják, hogy inkább otthonról dolgoznának, iszonyú teher nyomja a vállukat, és még azt is el kell viselniük, hogy a folyosón ordibálnak velük a hozzátartozók, vagy a nagyokos kommentelők őket hibáztatják.
Az oktatásban hasonló a helyzet. A pedagógusok olyanok lettek, mint a viccbéli nyuszika a sapkájával; ha online oktatás van, az a baj, ha be kell járni, az a baj. Rengeteg óvónő, tanító és tanár erején felül próbálja elvégezni a munkáját. Akkor is, ha a saját és a családja egészségét kockáztatja azzal, hogy minden nap gyerekek tömegét tanítja, és akkor is, ha otthonról, a képernyő mögül próbál érdekes lenni. Az elmúlt hónapokban volt alkalmam az online oktatás mindkét oldalát kipróbálni. Hallgatóként jóval könnyebben elterelődik a figyelem, előadóként pedig sokkal nehezebb izgalmasnak lenni, és kapcsolatot kialakítani, fenntartani a diákokkal. Ahogy az egészségügyi dolgozók, úgy a pedagógusok sem maguk hozzák a munkájukat érintő döntéseket, mégis rajtuk csattan az ostor, mert nagyon hangosak azok, akiknek semmi nem jó, és mindent jobban tudnak. De hasonló problémáktól szenvednek a kereskedelemben és tömegközlekedésben dolgozók, meg kell küzdeniük a maszk miatt problémázó vírustagadókkal és a folyton konfliktust generáló okvetetlenkedőkkel. Ráadásul csupa olyan szakmáról beszélünk, melyek képviselői megalázóan keveset keresnek.
Mi, akik nem a frontvonalban teljesítünk szolgálatot, azzal is segíthetünk, ha megértően viselkedünk, és támogatjuk azokat, akik kénytelenek minden nap elhagyni az otthonuk biztonságát, hogy gondoskodjanak rólunk. Kezdjük azzal, hogy kicsit lejjebb tekerjük a hangerőt. Ha ez sikerült, akkor végre foglalkozhatunk azzal, mi a saját felelősségünk és feladatunk, mert a hatékony cselekvés a hőbörgésen túl kezdődik.
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
